Keresztény szemmel

A történet akkor kezdődött, amikor évekkel korábban egy kisgyülekezet tagjai közé került. Rengeteget kapott attól a közösségtől: addigi langy kereszténysége helyett intenzív Krisztus-élményt, az üzleti élet törvényei helyett spiritualitást, megújult keresztény életet. Ő pedig – talán mert alkatilag is nyitott az érzelmekre, a lelki átélésre – örömmel adta át magát az új élménynek, a lelki újjászületésnek és az új barátoknak, akik társai lettek a hitben.

Ugyanakkor – mivel tisztelte őket – nem akarta családtagjait is mindenáron „bevinni” a gyülekezetbe: elfogadta, hogy párjának fontos a maga csöndesebb, megfontoltabb, tradicionálisabb vallásossága. Úgy gondolta, újonnan megtalált hitélete az ő saját útja, s családjának csak annyi kapcsolata kell, hogy legyen vele, amennyi erőt, szeretetenergiát ő a gyülekezetben kap és hazavisz szerettei közé. Gyermekei konfirmálkodnak, egyházi iskolába járnak, és barátomnak esze ágában sem volt kivenni őket onnan.

A bajok – amennyire én tudom – ezzel kezdődtek. Gyülekezetbéli barátai először halkan, majd egyre hangosabban kezdték követelni tőle, hogy „mentse meg a családját”, „ne legyen felemás igában”, térítse meg őket is – azaz térítse be őket a gyülekezetbe.

„De hogyan kényszerítsem a feleségemet arra, amit ő nem akar, és amit én is ajándékként kaptam?” – tette föl kétségbeesetten a kérdést barátom. S amikor végképp kiderült, hogy nem képes és nem hajlandó családját is beerőltetni a gyülekezetbe, megkapta a kegyelemdöfést: szakítsa meg a kapcsolatot velük mint hitetlenekkel.

A bomba legkisebb fia születésekor robbant. Egyik barátja a gyülekezetből közölte vele, miként kell neki szeretnie – pontosabban nem szeretnie – meg nem tért, vagyis elveszett családját, az újszülöttet is beleértve. Ennél szörnyűbbet egy gyermekét szerető apa nem hallhat. Barátom ekkor döntött úgy, hogy szakít a gyülekezettel.

És még mi mindennel! Mert egyben szakítania kellett azzal a közösséggel, ahol Krisztussal találkozott. Azzal a pezsgő érzelmi élettel, amely a mi hagyománytisztelő és kissé elöregedett gyülekezetünknek nem sajátja. El kellett viselnie, hogy azok, akik eddig barátai, a hitben társai voltak, ma már hitehagyottként, elveszettként tekintenek rá, mert nem volt képes „szakítani a bűnös világgal”, és amikor döntésre kényszerült, helyettük a családját választotta.

De legfőképpen szakítania kellett egy illúzióval: rá kellett döbbennie, hogy gyülekezete, amelyre mint lelki édesanyjára tekintett, mostohává lett, sőt: guppianyuka lett. (Gyermekkoromban többször láttam iszonyodva, hogy amikor az akváriumban „megszülettek” a kishalak, anyjuk – mintha tubifexnek nézte volna őket – felzabálta utódait.) Barátom egykori közösségébe vetett hitét siratta. Azzal kellett számot vetnie, hogy amiről azt hitte, Krisztushoz akarja őt vezetni, valójában csak saját magába akarta olvasztani – mindenestül.

Hát ezért sírt az én barátom. Gyászolta azt, „akit” lelki édesanyjának hitt. Nekem pedig nem sok szó jutott. Mit is mondhattam volna? Ízléstelen lett volna kárörvendő módon azon tűnődnöm, hogy „no lám, nekem volt igazam”, amikor egy általam sem túl kedvelt közösség „lelki trónfosztásának” lettem szemtanúja.

Ez a történet nem rólam, nem a teológiai különbségekről szólt, hanem róla, az ő gyülekezettel való kapcsolatáról és csalódásáról. Ha egyszer én magam használom saját közösségemre az „anyaszentegyház” kifejezést, miért ne lehetne természetes, hogy ő is annak érezze saját választott közösségét? Épp ezért lett tragédiává mindaz, ami történt vele.

Mint vállaltan elfogult édesapa, az én kezem is ökölbe szorult azt hallván, hogy valaki megszabja az apának: forduljon el a fiától. Mint lelkészt elborzaszt, ha egy egyház a szeretet kötelékén kívül más köteléket is használni akar: a zsarolás, a lelki kényszer kötelékét. Ezt átélve szökött ki belőlem a címbeli mondat: „Ez olyan lehet neked, mintha a saját édesanyád köpött volna szembe…” Fájdalmas volt számára a mondatban szembesülni saját élményével.

Igazából nem tanácsot kérni jött. Talán csak azért keresett föl, hogy segítsek dönteni abban, amiben ő maga már amúgy is döntött. És tudnia és hallania kellett, hogy ha az a közösség, ahol lelki útravalót kapott, kilökte is őt magából, az Atya, akire rátalált, „idekinn” sem hagyja el; az igazi Pásztor nem zárta be magát annak a gyülekezetnek a falai közé.

Hegedűs Attila