Napról napra

Én, az Úr, vagyok a te Istened. Nem ismerhetsz rajtam kívül Istent, nincs más szabadító, csak én. Hós 13,4 (Ef 4,6; Lk 14,/15/16–24; Ef 2,17–22; Zsolt 106,24–48) Szabad világunk új iramot diktál: „Rendelkezz az életeddel, szerezd meg, amit kívánsz… Használd, élvezd, ha meguntad, dobd el!” Komoly kihívás egy megroppant társadalomban, ahol a kizárólagos, a maradandó értéktelenné vált. Az önmagát áltató ember idővel egyedül marad. Ebben az elveszett állapotban szólítja meg őt is az élet Ura: „Én vagyok a szabadító, rajtam kívül nincs más!” Ez a Biblia hitvallása: az ember élete a vele való találkozásban értelmet nyer. Luther ezt írja: „Akiben bízol, akihez bajodban menekülsz, akitől segítséget vársz, akin a szíved csüng, akit félsz és tisztelsz, az a te Istened.”

Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké.” Jn 6,51 (Zsolt 105,40–42; Péld 9,1–10; 1Móz 39,1–23) Vendégségben némelyek a többieket félretolva szerzik meg a kiszemelt falatokat. A templom hézagosan betöltött sorait figyelve azon gondolkodom: vajon a mennyei, az élő kenyér miért nem ilyen kelendő? Mit rontottunk el mi, akik Krisztus követőinek valljuk magunkat? Az orvostudomány gyakran figyelmeztet arra, hogy az egészségtelen táplálkozásnak súlyos következményei lehetnek. „Az igaz jóllakásig ehet…” (Péld 13,25) – olvassuk a Szentírásban. Milyen jó dolguk van Isten gyermekeinek! Övék az élet kenyere: Jézus Krisztus.

Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent. Jn 3,35 (Zsolt 33,6; 2Móz 2,11–15/16–22/23–25; 1Móz 40,1–23) Vannak, akik a természet szépségében, mások önmagukban keresik Isten jelenlétét, kérdéseikre mégsem kapnak választ. Az Atya szeretett Fia kezébe adott mindent, ezért ő – elhagyva a mennyek országát – az emberek közé jött, és nem hagyja nyugodni őket: keres, kutat, és magához hív. Betegágy mellett állva gyakran elfog a tehetetlenség érzése: mellette vagyok, de segíteni nem tudok… Isten azonban cselekszik. Ő lelkünk tápláléka, szívünk gyógyítója, az egyetlen út, amely az életre visz.

Ugyan ki vagy te, ember, hogy perbe szállsz az Istennel? Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre?” Róm 9,20 (Zsolt 24,1; Mt 15,29–39; 1Móz 41,37–57) Kevés az elégedett ember: van, aki a megjelenésén, a képzettségén, más az anyagi helyzetén, az elismertségén szeretne változtatni. Felsorolod kívánságaidat, pedig egyedül Isten tudja, mire teremtett, mire van szükséged, és azt meg is fogja adni. A Szentírás az öröm könyve, de ha nem leszel azzá, amivé ő szánt téged, boldogtalan maradsz. Az elégedetlen ember haragban áll a világgal: arca, viselkedése keserűséget tükröz, míg Isten gyermekét az ő ígéretének öröme vezeti és megvidámítja még a szenvedés idején is.

Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. 2Kor 4,16 (1Móz 3,19; Lk 23,39–43; 1Móz 42,1–28) Súlyos műtéten átesett beteggel beszélgettem, aki hónapokat töltött egy elkülönített kórteremben. „Most azokért imádkozzunk, akikért nem könyörög senki” – mondta egyszer, máskor az ünnep megszenteléséről és Urunk áldó hatalmáról beszélt… Az állapota váratlanul romlani kezdett. Utolsó beszélgetésünk egy rövid imádság volt: „A mélységből kiáltok hozzád…” (Zsolt 130,1) Végül maradtak a gépek és az ígéret: „…csendes vizekhez vezet engem.” (Zsolt 23,2) Gyógyulásról nem beszélt, de megelégedettségről igen; a döntést letette az őt magához hívó Jézus kezébe. – Rövid történet Isten kegyelméről, aki a betegszobát templommá, a szenvedést áldássá formálja.

Tágas térre állítottad lábamat. Zsolt 31,9 (Fil 1,20; Jer 31,/7/8–14; 1Móz 42,29–38) Egyszer valaki hatalmas vagyont örökölt, de azóta sem tud mit kezdeni a pénzzel. Retteg, hogy kirabolják, megkárosítják. Milyen jó, hogy Isten ígéretének örökösei lehetőséget kaptak arra, hogy már ebben a világban felszabadultan, békében, boldogságban éljenek! A felülről érkezett ajándékok arra valók, hogy velük együtt minket használhasson Isten. Kérdezzük őt: „Uram, mi a célod velem, és hogyan éljek azzal, amit rám bíztál?”

Bozorády Ildikó