Kultúrkörök

Amikor diktálom rövid ismertetésem szövegét, már egy hete ismerem a Tóth-Szöllős Mihály szerkesztette könyvecskét. Hetvenkét oldal csupán, mégis valós értéket rejt. Cserépedény? Az! De nem a megszokott hamis értelmezésben, ahogyan Pál apostol szavait szoktuk magyarázni, hanem eredeti értelmében. Mert Jézus korában és az apostolok idején a cserépnek könyvtármegőrző szerepe is volt, hiszen veszély esetén a tekercseket is ezekbe rejtették el, és szinte sértetlenül meg is maradtak évszázadokon keresztül. (Lásd a híres kumráni leleteket, amelyek szinte maradéktalanul megőrizték az Ószövetség néhány iratát…)

Amit a szerkesztő egybeszerkesztett, az több mint a száraz jegyzőkönyvek, levéltári iratok, egyházi vagy állami feljegyzések, manipulált tudósítások gyűjteménye.

A Hatvan év távlatából című kis könyv formás, szép külsejű, jól szerkesztett, fototechnikailag is kitűnő kötet. Beszédes felfogást tükröz, ahogyan például a volt evangélikus hittudományi kar soproni épületét ábrázolja, hiszen a fénykép felett – mintegy álomban – jelenik meg ugyanaz az épület az emlékezés ködében. A félhomály hangulata (obscure) nagyszerűen érvényesül másutt is. (Az évfolyamfotók mögött is ott van az elhomályosított másolat, az évfolyamtagok közül mindig csak az kap „megvilágítást”, aki éppen szóba kerül…)

Őszintén üdvözlöm azt az immár hagyománynak tekinthető gyakorlatot, hogy hittudományi egyetemünk tanévzárójára a jubiláns évfolyamok kötetben mutatják be részben tanulmányi idejük göröngyös útját, részben a szolgálati évek sok nehézségét, még több örömét…

Az 1947-ben végzett évfolyam kötetének előszava használati utasításnak is felfogható, amelyben a hosszú vándorutat 5Móz 8,2 versével foglalták össze: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyben vezetett Istened…” Ugyanígy az Utóhang sem csupán a hangulatos soproni erdő fáiról ír vagy az Ikva patakról, az ódon házakról, a bécsi dombról, a temetőről, hanem a hűséges Istenről vall, akinek hűségét a szolgálatban megtapasztalták. Vallomásként ezt olvassuk: „Sopront 1943-ban könnyű volt megszeretni… Soprontól nagyon nehéz volt 1947-ben elbúcsúzni… De Sopront elfelejteni lehetetlenség…”

Célszerűen és okosan a könyv először a négy soproni diákévet ismerteti, majd a negyedévesek búcsúzásának szövegét közli. Ezt követi a kilenc diák, illetőleg szolgatárs életrajza. Valamennyit jól ismertem én is: Babka Tivadart, Csengődy Lászlót, Deme Károlyt, Fábry Istvánt, Mitykó Zoltánt, Muntag Andort, Roszík Mihályt; Gáncs Aladárnak és Tóth-Szöllős Mihálynak három évig szobatársa is voltam. A kilenc induló közül már csak ők ketten élnek.

Különös érték számomra, hogy megszólalnak a kötetben a lelkészfeleségek. Sajátos látószög az övék. Érdekes lehet, hogyan látják a lelkészt kívülről a gyülekezet tagjai, az egyházi közélet részesei vagy a civil társadalom tagjaiként a kortársak, de amit a papné mond, az igaz is. Hiszen nemcsak ismeretből, hanem a szív hangjából hallatszik az élettörténet – így megelevenednek a parókia belső küzdelmei, kis és nagy örömei.

Az elmúlt évtizedben többször olvastam évfolyam-találkozók után hasonló leírásokat. Ez a műfaj nagyon közel áll hozzám, mert a való élet illatát árasztja, és nem csak annak égi vagy pokolbeli mása. Mi, lelkészek nem éltünk „elefántcsonttoronyban”, hanem emberek közelében, akár szórványban, akár nagy gyülekezetben, akár kicsiny faluban, akár a fővárosban. Milyen foglalkozás hasonlítható még a mi hivatásunkhoz? Nemcsak vasárnap láttuk magunk előtt gyülekezetünket, de láttuk tagjait otthonukban, ha látogattunk; avagy keresztelőre, esküvőre, temetésre készülőben az egész család hátterét megismerhettük. Tanítottunk kicsiny gyermekeket, kamaszokat, felnőtteket. Álltunk halálos ágynál, a haldokló kezét fogva, egy-egy bibliai igét suttogva. Az egész életet ismerhettük, nem csupán hivatalok regisztereit, jelentések számadatait, romantikus vagy pesszimista értékeléseket az egyház életéről, hanem mindezt belülről élhettük át. Dsida Jenő írja a Templomablak című költeményében, hogy csak belülről lát az ember igazán…

Időről időre lelkész testvéreink koporsója mellett is meg kellett állni. Volt a kötetben szereplő „hatvanévesek” között is, aki eltűnt, akiről nem tudnak, de ezekről is tud a szerkesztő, és tudjuk, hogy őket sem felejtette el az élet-halál Ura. Volt, aki „magas” pozíciót ért el, volt, aki szinte névtelen maradt, de közös Urunk, a cselekvő Isten nem változott.

Gratulálunk a szerkesztőnek, aki vállalta, hogy mindennek pontosan utánajár, mint egykor Lukács evangélista, az Apostolok cselekedeteinek a szerzője is. Ötletes válogatása, gyakorlott sajtós érzéke az egész könyvecske szerkesztésén jól felismerhető.

Természetesen ez a kiadvány csupán egy csepp a tengerből, de évenként ezek a cseppek összeállhatnak, és valós képet tükrözhetnek a közelmúlt magyar evangélikus egyházának életéről. Becsüljük meg azt, aki vállalkozni mer egy ilyen kiadvány összeállítására; kívánom, hogy még sokáig kézbe vehessük az ilyen műfajú köteteket. Kérem Istent, hogy e kiadványok jól szolgálják a teológiát a következő esztendőkben is.

Szeretettel egy társatok, aki még csak ötvenkilenc évre tekint vissza a soproni búcsúzás óta:

Hafenscher Károly (id.)