Keresztény szemmel

Hát, Amerikában aztán nem szeretnék élni. Nem is értem, ezek a szerencsétlen amerikaiak hogyan bírják ki abban az országban; én az ő helyükben már rég kivándoroltam volna onnan…

Nézem a tévét: most éppen a Szent András-törésvonal miatt kell izgulniuk, leszakadt az iszonyatos földrengés következtében majd fél Kalifornia. Nézem a tévét: ott örökké tornádók pusztítanak. A filmben a klímaváltozás következtében pillanatok alatt lefagyott New York, és jégbe dermedt az egész ország. A katasztrófafilmek mindig az ő országukban játszódnak; minden repülőgép-eltérítés náluk történik, városaik utcáin tisztességes és korrupt rendőrök hajkurásszák folyamatosan a rosszfiúkat és néha egymást, a filmkockákon borzalmas autós üldözések, égő autóroncshegyek, robbanásoktól égő és romba dőlt épületek – na szóval iszonyú lehet ott élni. Mármint ha az ember kizárólag a magyar tévécsatornák filmválasztékának aszott emlőire tapadva gyűjti információit… Még szerencse, hogy nem utazhatunk oda olyan könnyen. Messze is van, meg nekünk vízum kell (nekik persze, onnan ide, nem).

Bezzeg mifelénk más az élet! Itt semmi környezeti katasztrófa, semmi világraszóló természeti csapás nem történik. Itt rendesek a rendőrök, az autósok betartják a közlekedési szabályokat, az állampolgárok az utolsó fillérig befizetik járulékaikat, dologtalan adótisztviselők ülnek íróasztaluk mögött a körmüket pucolgatva. Nálunk boldog, jól megfizetett, egészséges emberek élnek. Kiegyensúlyozott családapák ülnek esténként a tévé előtt, kezük ügyében a harmatosan gyöngyöző sörösüveg, majd beesteledvén nyugovóra térnek első és egyetlen feleségük oldalán a hitvesi ágyban.

S aztán az éjszaka csöndjébe belerondít az utcai lárma. Részeg fiatalok tombolnak a városközpontban, kukát gyújtanak fel, meggyújtják a templom falán lévő emléktábla alatti koszorút is.

Az ember nézi a sötét szobában a mennyezetet, és elmélázik. Hol is jobb élni? Nálunk rendben van minden, csak azért, mert a tévéfilmek nem rólunk szólnak, s nem vagyunk benne a CNN napi híreiben?

Idézek Bogár László professzor tanulmányából: „Immár ötven éve, hogy népesedési lejtőre kerültünk; az utóbbi évtized alatt 420 ezerrel több ember halt meg, mint amennyi született. A »point of no return« (a pont, ahonnan nincs visszatérés), a folyamat visszafordíthatatlanná válása immár karnyújtásnyira van. A végleges összeomlás elkerülésére csak 15 évünk maradt, s a fogyás megállítása így is iszonyú áldozatokat követel. A népesedési és a spirituális válság szorosan összekapcsolódik – úgy látszik, a nemzet nem akarja folytatni az életét. Iszonyú önpusztító stratégiák terjednek, a 35-55 éves férfiak halandósága az 1927-es év szintjén áll. Az »átkosban«, 26 éve egy 56 éves férfinak a mainál kétszer nagyobb esélye volt nyolcvanadik évének elérésére. 1971-ben még jobb halálozási mutatóink voltak az ausztriainál, ma két és félszer rosszabbak.”

És így tovább, sorolja a professzor – nemzetközi szaktekintély, igazán komolyan vehetnénk! – gazdasági, szociológiai és más érveit arról, hogyan zsákmányolja ki Magyarországot pár tucat multinacionális cég, és hogyan folyik immáron jó pár éve az ország és a magyarság önpusztítása. Akinek további adatok kellenek, olvassa el a tanulmányt (címe sokatmondó: Csak állunk dermedten, mint két, pisztolyként egymásra fogott magyar).

Igen, önpusztításról van szó, mert a legnagyobb tragédia, hogy senki nem tesz semmit a folyamatok megállításáért, megfordításáért.

A kormány célja mindent túlélni. Akinek hatalom van a kezében, az hazavágja az egészségügyet, az oktatást, és ezt ráadásul reformnak nevezi. Az ellenzék rendületlenül hisz az „úriember-politizálás” eredményességében. Az egyházak, úgy bizony, az egyházak meg hallgatnak, vagy erőtlen a hangjuk, mikor pedig nagyot kéne kiáltani.

De a legnagyobb baj, hogy hallgatunk mi is. Mintha ez az egész szörnyűség nem velünk történne, mert ugye, a baj mindig másutt történik. Hallgatunk és tűrünk, hátha valaki majd megoldja helyettünk a gondjainkat. Bénultan dugjuk önként a fejünket a hurokba, tán még kényszeredetten mosolygunk is hozzá, hogy jó fiúnak látsszunk. És összefogás helyett egymást marjuk folyamatosan.

Visszatérhetnénk régi értékeinkhez. Család, történelem, egészséges nemzeti öntudat, sokat emlegetett keresztény örökségünk: ezek tartották meg eleinket évszázadokon át.

Károg a varjú? Nem. Inkább oda kellene figyelnünk a jelekre. Mondjuk meg kellene hallani az éjszaka csendjét fölverő fiatalok akaratlan segélykiáltását.

Lupták György