Keresztény szemmel

Egyszerű kísérletet javasolt valaki – egy mélyebb lelki igazság megtanulása érdekében. A példázatszerű kísérlet lényege annyi volt csupán, hogy – kinyújtva karunkat – vegyünk a kezünkbe egy olyan tárgyat, amelyet semmiképpen sem szeretnénk elejteni.

Meglepődve tapasztalhatjuk: kinyújtott karunkat ösztönszerűen úgy tartjuk, hogy a tenyerünk a föld felé néz. Ösztönösen becsukjuk a markunkat, hogy el ne ejtsük a kiválasztott tárgyat. Ha kinyitnánk a tenyerünket, akkor kedvenc tárgyunk a földre zuhanna, és bánatunkra – ha törékeny holmi – összetörne. S mert nem akarjuk, hogy választott kedvenc tárgyunk összetörjön, megsérüljön, bepiszkolódjon, szorosan markoljuk.

Ujjainkat nem nyithatjuk ki, mert akkor elveszítjük azt, amihez ragaszkodunk. Márpedig az a jellemző ránk, hogy nagyon ragaszkodunk a dolgainkhoz – olyannyira, hogy sokszor a rabszolgájukká válunk. Mert ragaszkodunk hozzájuk, markoljuk, tartjuk őket egyre görcsösebben. Mert őrizni akarjuk! Görcsösen!

Hogyan lehet bármit is a tenyerünkben megőrizve elengedni?

Itt van a kinyújtott kar, a marok s benne a megőrzendő, értékesnek vélt tárgy, és most a tenyeremet az ég felé fordítom: minden veszedelem nélkül kinyithatom a markomat, az ég felé fordított tenyéren ott marad a tárgy is. Már nem kell görcsösen markolni; az ég felé fordított tenyér áldásként kapja meg azt a képességet, hogy bármit is elengedve őrizzen, tartson meg.

Nem mindegy még a kéztartásunk sem – s mennyivel inkább mélységes lelki igazság ez életünk teljességére, egészségére nézve! Csak egyetlenegy olyan irány van, amely lehetővé teszi számunkra életünk megőrzését. A föld felé és az ég felé fordított tenyerünk egyszerű, de mélységesen szellemes jelkép: életünk jelképe. Nem mindegy, hogyan kezeljük életünk dolgait: föld felé fordítottan vagy az ég felé fordítottan.

Sajnálatos módon a legtöbb, magát kereszténynek tartó felebarátunk vagy testvérünk az életét „föld felé irányított” módon éli. Sajnálatos módon nagyon sokszor velünk is ez fordul elő; bár mondogatjuk a hitvallás ősi szövegét, de gondolataink, érzéseink, a lelkünk makacsul a föld felé fordulnak.

Éppen a pünkösdi Lélek világíthatja meg a számukra ezt a szent titkot! „Az Úr ezt mondta Abrámnak azután, hogy Lót elvált tőle: Emeld föl tekintetedet…” (1Móz 13,14) „Ti süketek, halljatok! Ti vakok, nézzetek föl, és lássatok!” (Ézs 42,18) „Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok.” (Lk 24,39)

A Szentírásban nagyon sokszor olvasható olyan tartalmú fölszólítás, hogy emeljük fel a tekintetünket, ne csak a földre nézzünk. Mert ez a mi egyik legnagyobb kísértésünk: a rövidlátás, a „földlátás”. Mi a titkuk ezeknek az igei felszólításoknak? Hogy felfelé fordított legyen a tenyér!

A pünkösd titka a kiáradó Szentlélek csodája, s a tanítványok feladata „csak” annyi volt, hogy „mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen”, s „hirtelen” szélrohamhoz hasonló zúgás támadt, „majd valami lángnyelvek jelentek meg”, és az addig zavarodott tanítványok hatalmas, grandiózus változáson mentek keresztül (lásd ApCsel 2). Az addig életüket rettegve féltő, bezárkózó tanítványokból bátor hitvallók lettek, akik nem kapaszkodtak tovább görcsösen az életükbe.

Nagypéntek után – Krisztus feltámadása ellenére – a tanítványok ugyanis görcsösen kapaszkodtak az életükbe, rettegve markolták, hogy megőrizzék. Zárt ajtó, talán még gerendával is betámasztva. Mert ilyen az ember. Orvos, gyógyszer, kórház (ha még egyáltalán van): mindent megteszünk a testünkért, az életünkért. Rendjén is van ez, mert az életet sem elveszteni, sem elvesztegetni nem szabad, és nem is kell! Láttuk az ég felé fordított tenyerünket: a féltett tárgy görcsös markolás nélkül is megmarad rajta…

Pünkösd emberi titka a várakozás – „Amikor (Jézus) együtt volt velük, megparancsolta nekik: »Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem…«” (ApCsel 1,4) Ez a várakozás az „ég felé fordított nyitott tenyér”. Így nem elvesztjük, hanem éppenhogy megőrizzük az életünket! Amíg a tanítványok görcsösen és rettegve őrizték az életüket, egyetlen egy lépést nem mertek tenni a misszió, a küldetés érdekében. Bár egyetlen érdemtelen érdemük volt: együtt voltak jó helyen és jó időben, és „hirtelen” megtörtént a menynyei csoda, zúgott a szent szél, és a szent lángnyelvek lobogva égtek (mert eljött az ég). Égtek, de nem égettek, csak áttüzesítették a rettegéstől görcsösen markolászott életeket, hogy Krisztusban szabaddá legyenek.

Pünkösd isteni titka: „hirtelen” és „majd”!

A föld felé fordított tenyérből minden kiesik, ellenben az ég felé fordított tenyér bármi értéket megtarthat. A föld felé fordított élet a sír felé, a temető felé tartó élet, a vége pedig reménytelen zokogás, tompa elzsibbadás vagy mesterséges kábulat. Ha nem az ég, a menny felé fordulunk, akkor egyszerűen csak felfordulunk…

Ám az ég felé fordított élet „hirtelen” és „majd” megtelik Lélekkel! Attól kezdve minden világos: küldetésünk van a miszszióra, beszélnünk, tanítanunk kell az ég felé fordított tenyér, vagyis a menny felé fordult élet csodálatos élményéről, és létünk örök értelme pünkösdi világosságban ragyog fel.

Várjátok, a Lélek jön!

Ribár János