Élő víz
Kinn és benn
A közelmúltban arról adott hírt a média, hogy egy dúsgazdag hölgyet, bizonyos Paris Hiltont ittas vezetés miatt börtönbüntetésre ítéltek, de rövid idő elteltével – egészségi okokra hivatkozva – szabadon bocsátották. Az érintett a négy fal között állítólag elgondolkodott az életéről, és arra a következtetésre jutott, hogy semmi sem történik véletlenül.
Az idő majd megmutatja, hogy sikerül-e megvalósítania elhatározását, amely szerint mostantól kezdve minden másképp lesz: felhagy eddigi léha életmódjával, megváltozik.
Könnyen lehet persze, hogy részéről nem komoly döntésről, csupán hirtelen fellobbanásról van szó. Róla eddig is az élt a köztudatban, hogy partiról partira, buliból buliba jár. A vele történteket ezért a kívülálló egy kézlegyintéssel is elintézheti, mondván, várható volt, hogy ilyen életvezetés mellett előbb-utóbb megüti a bokáját. Az „egyszerű halandó” – több-kevesebb kárörömmel a hangjában – talán még azt is hozzáfűzi: megérdemelte…
Bárhogy legyen is, az bizonyos, Paris Hilton nem számított arra, hogy – ha csak rövid időre is – rácsok mögé kerül. Könnyen lehet, hogy mindaz, ami történt, nem csupán cselekedeteinek jogos következményeként esett meg vele, hanem azért, mert neki erre volt szüksége ahhoz, hogy változzon, változtasson.
Számtalan olyan eset adódhat egy „egyszerű, hétköznapi ember” életében is – betegség, váratlan haláleset –, amely változásra, változtatásra ösztönözheti őt. Ezeket megélheti igazságtalanságként, de lehetősége van arra is, hogy kellemetlen helyzeteket, nehéz problémákat olyan sajátos „jelekként” értelmezzen, amelyek emlékeztetik őt arra, hogy az élete nemcsak az övé, hanem Istentől kapta, hogy szolgáljon vele az Úr dicsőségére és a többiek javára. Ezek az úgynevezett „jelek” felidézhetik benne a Szentírás intő szavait: „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával…” (Róm 12,2)
Amikor azonban valaki úgy határoz, hogy a fenti ige utasítását kívánja követni, be kell látnia, hogy habár a változáshoz elsősorban belső szándék szükségeltetik, a puszta elhatározás önmagában nem elegendő. Ilyenkor mindenkinek erőt adhat a tudat, hogy bátran folyamodhat az Úrhoz, mert ő „erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi” (Ézs 40,29). Lehet, hogy nem azonnal. És lehet, hogy nem úgy, ahogy várnánk, de a gondviselő Atya mindig segít.
Nem mindig azt adja, amit kérünk, de mindig megadja azt, amire valóban szükségünk van.
G. Zs.