Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Internetes oldalakat percenként frissítenek. Az információs „szupersztrádán” pillanatok alatt érnek el hozzánk információk akár a világ legtávolabbi pontjáról is. Hozzászoktunk, hogy a direkt marketing eszköztárát használva a megragadó, erőteljes, vonzó, de lecsupaszított, egy-egy célcsoportot megszólító, kihegyezett üzenetekkel „keresnek” minket. Az összetettebb szimbólumok nyelvét elfelejtettük, az emberi szó értéke, hitele súlyát vesztette.

A közösségi erőterek gyengülése figyelmeztet, hogy az egyre szekularizáltabb környezetben, az individualizmus térnyerésével szemben kell megszólaltatnunk az evangélium kapcsolatra hívó szavát. Azt a szót, amely kétezer év óta változatlan, állandó tartalmú, amelyet drága kincsként bízott ránk az egyház Ura. Nagy kihívás, állandó megújulást igénylő feladat, sőt néha nyomasztó teher, ha komolyan vesszük, hogy ezt a gazdag, örök mondanivalót kell közel hoznunk, „testre szabnunk” az igehallgató, sokszínű gyülekezet számára.

Az igehirdetésre készülő lelkész egyik kezében a Bibliát, másikban a napi- vagy heti sajtót tartja – szólt kedves professzorom egyik jellegzetes tanácsa. Az igehirdetés nem légüres térben hangzik, hanem olyan emberek a hallgatói, akik az „élet sűrűjéből” érkeznek, a folyamatosan és egyre gyorsabban változó világ polgárai. Kihívásokkal, nehézségekkel, bajjal, bűnnel küszködnek, örömeik, sikereik, terveik vannak. Különböző a hátterük és más-más életszakaszban tartanak, felmérhetetlen szellemi és spirituális tartalékok hordozói.

Mindazt, amit magukkal hoznak, abban az erőtérben szeretnék elhelyezni, ahol a várakozásuk szerint más megvilágításba kerülhet, magyarázatot nyerhet, rendeződhet, megújuló lendületet kaphat az életük. Lelkészként sem léphetünk anélkül szószékre, hogy ne hinnénk abban, hogy nem egyszerűen a magunkét szóljuk, hanem Isten gyógyító, életformáló és megerősítő szavát, Krisztus beszédét. A kapcsolat, az átjárhatóság, a hídverés, az interpretáció lehetősége és felelőssége nem kerülhető meg. Az örök, állandó, megtartó üzenetnek át kell törnie a változó valóság burkán, érintenie kell a mindennapok és a benne élők világát. Nem maradhat örök időtlenségben és távolságban, hanem ma élő emberek mai, aktuális kérdéseire kell választ adnia.

Igehirdetőként nem tekinthetünk el attól a kulturális környezettől, amelyben azok élnek, akiket meg akarunk szólítani az örök kinccsel, az evangéliummal. Távolító feltételek, sokszínűség, különböző értékek és életmódok ellenére személyesen és személyre szabottan lehet közel hozni a ránk bízott mondanivalót. Minden fáradságot megér úgy megfogalmazni a hit tartalmát, hogy elérje a ma emberét. Ezért van helye a sokféle istentiszteletnek, a speciális célzott és irányított igehirdetésnek, az alkalmak sokrétűségének. Ezért érdemes az egyház és a gyülekezetek arculatával, karakterével, a szakrális kommunikáció eszközeivel foglalkozni.

Az egyháznak és az egyház igehirdetésének azonban mégsem egyszerűen az igények kielégítése a feladata. Nem rendezvényszervezők vagyunk, a gyülekezet nem kulturális egyesület vagy szórakoztatóközpont csupán. Fesztiválokat, találkozókat szervezni, kikapcsolódásra vágyó emberek szabadidejét érdekes programokkal kitölteni más is képes. Az egyháznak, a gyülekezet közösségének mai kontextusba helyezve újra fel kell fedezmie, meg kell fogalmaznia azt – először a maga, majd a környezete számára –, hogy speciális küldetése van ebben a világban, a 21. században is.

A keretek, a megszólítás lehetőségének formái lehetnek ugyan nagyon sokfélék (az Ágostai hitvallás szerint az egyház egységéhez elegendő, hogy egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában), azt azonban világossá kell tenni, hogy mi a küldetésünk, a feladatunk, a sajátunk. Éppen azért, hogy az egyházra megint úgy tekintsenek az emberek, mint a nagy találkozás, a Krisztussal való találkozás színhelyére.

Smidéliusz Gábor