Keresztutak

Teológuséveim ökumenikai tanulmányai jutottak eszembe a jereváni repülőtérre érkezve egy júniusi hajnalon. Annak idején tudnunk kellett, hogy az Örmény Apostoli Egyház teológiailag azért sajátos, mert bár vallja a Szentháromság-tant, de elutasítja a 451. évi kalcedóni/khalkédóni zsinat hitvallását, amely pedig olyan veretesen fogalmazza meg a Krisztus kettős – isteni és emberi – természetéről szóló hittételt. Ezért nevezik az örmény egyházat – az etióppal, a kopttal és szírrel együtt – monofizita (egy természetet valló) egyháznak.

Ismerősen csengett az egyházi központ városának, Etchmiadzinnek a neve is, amelyről annak idején megtanultuk, hogy itt székel a világ örményeinek főpásztora, a katholikosz, továbbá hogy itt készítik azt a szent olajat, amelyet a világban szétszóródott mintegy hatmillió és az Örményországban élő mintegy hárommillió hívő az istentiszteleteken használ. Természetesen eszembe jutott az örmény nép története is, amely szerint már Krisztus után 301-ben kereszténnyé lettek, majd templomokat és kolostorokat építettek, megalkották saját írásukat, lefordították a Szentírást. És rengeteget szenvedtek. Az 1300-as évektől török-moszlim, 1920-tól pedig szovjet-kommunista elnyomás alatt éltek. Büszkék az alig tizenöt éves független, köztársasági államiságukra, s lehetőségükhöz képest tudatosan és öntudatosan építik. Mindazonáltal az évszázados üldöztetés, szétszóratás, különösen is az 1915–17 között milliónyi áldozatot követelő népirtás sebei nagyon nehezen gyógyulnak.

Talán éppen a gyógyulási vágy is motiválta a meghívást, amelynek okán az Európai Egyházak Konferenciájának Egyház és Társadalom Bizottsága Etchmiadzinben tarthatta évi rendes ülését. A meghívó és vendéglátó egyház mindent megtett azért, hogy a tanácskozásnak optimális kulturális hátteret biztosítson; az ülés fő témája egyébként is a kultúraközi párbeszéd és a vallás szerepe Európában volt.

Az interkulturális párbeszéd iránt növekvő érdeklődés tapasztalható Európában és az európai intézményekben egyaránt, amelynek két kézzelfogható jele is van. Az egyik az, hogy az Európa Tanács egy komoly témadolgozatot készít Interkulturális dialógus címmel, az Európai Unió pedig a 2008. esztendőt az interkulturális párbeszéd európai évének nyilvánította.

A téma iránti érzékenységet és érdeklődést bizonyára az olyan negatív jelenségek is motiválják, mint az egyébként ártatlannak tűnő kulturális feszültségek, amelyek azonban egyéni tragédiákhoz vagy éppen tömeges vérontáshoz, a terror különböző formáihoz is vezethetnek. Ugyanakkor az értékek Európáját vallók büszkék saját értékeikre, és nyitottak egymáséira. Az európai egyházak ilyen Európát képzelnek el és munkálnak. Vallják, hogy a különböző vallási és kulturális értékek párbeszédére nemcsak lehetőség van, hanem szükség is, hiszen sajátos nemzeti, kulturális és vallási identitás nélkül hogyan is lehetne európai identitásról beszélni?

A 19. századtól erősödő liberális technokrata erők a kultúráról szívesen megfeledkeztek. A vallást – amely pedig a kultúrával sajátos, sokféleképpen értelmezhető viszonyban van – pedig vagy a privát szférába száműzték, az állam laicitását hangsúlyozva például Franciaországban, vagy pedig még ott is üldözték az ateista diktatúrák módszerei szerint, például Közép- és Kelet-Európában.

Az új évezredben azonban változás körvonalazódik ezen a téren. „Az Európa Tanács céljait az egyházakkal és a vallásokkal együttműködésben, nem nélkülük és bizonyosan nem velük szemben érheti el” – mondta Ulrich Bunijes, az Európa Tanács Interkulturális Dialógus Programjának koordinátora. Megerősítette a közgyűlés előtt, hogy az Európai Egyházak Egyház és Társadalom Bizottságának ajánlásait nagymértékben figyelembe veszik az említett kultúraközi dokumentum elkészítésénél, és egyetértenek azzal a javaslattal, hogy az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága évente találkozó formájában tanácskozzon az európai egyházak és vallási közösségek képviselőivel.

Az interkulturális párbeszéddel szorosan összefügg az egyházak közéletben betöltött szerepének kérdése. A fent említett enyhüléssel együtt még sok teendő van ennek a megítélése terén Európa-szerte és nyilván hazánkban is.

„Nem mondhatunk le arról, hogy az egyházak az európai társadalmakban megfelelő módon megtegyék a maguk hozzájárulását korunk azon kérdéseihez, amelyek az európai embereket foglalkoztatják” – foglalta össze a közgyűlés álláspontját Antje Heider Rottwilm egyházfőtanácsos, a bizottság társelnöke. Ennek kifejezéseképpen közgyűlésünk levélben biztosította imádságos szolidaritásáról a közel-keleti egyházakat és ökumenikus szervezeteket, amelyek éppen ezalatt Ammanban üléseztek a közel-keleti megbékélés érdekében.

Tanácskozásaink, imádságaink, kulturális élményeink csendes szemlélője volt a több mint ötezer méter magas Ararát hófödte csúcsa. Szemünket pihentethettük rajta, gondolatainkat inspirálhatta a látvány, de közelébe nem mehettünk, mert Európának ezen a részén is még mindig sok ellenséges, igazságtalan és önző érdekeket szolgáló határ választja el nemcsak a hegyeket, nemcsak a kultúrákat, hanem az azokat megélő népeket is.

Isten megbékéltető áldozata azonban reményteljes és erőt adó jel minden békességre törekvő ember számára, akik kulturális és vallási különbözőségüket békességet teremtő és meggazdagító párbeszédben kívánják megélni.

Dr. Bóna Zoltán