A hét témája

Bevallom, amikor az Evangélikus Élet pünkösdi számában (május 27.) elolvastam a megemlékezéseket a húsz éve eltávozott püspökről, Káldy Zoltánról, felötlött bennem, hogy nem vált-e majd ki némelyekből kritikát a teljesen pozitív hangvétel, a legfeljebb közvetett utalások a püspöki szolgálattal kapcsolatos negatívumokra.

Ugyanakkor az egyházhoz méltónak éreztem az utódok, a pályatárs megnyilatkozásait, tudtam azonosulni szemléletükkel. Nem az ilyen évfordulók kell, hogy alkalmat adjanak egy-egy személyiség életútja tudományos igényű értékelésének. Eszembe jutottak a költő sorai: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés…”

Azután hetilapunk július 1-jei számában találkoztam Ittzés János elnök-püspöknek – ebben a tisztségében ő is a húsz éve eltávozott előd felelősségét hordozza – Az érem másik oldala című, ugyancsak az egyházhoz méltó hangvételű írásával. Így hát felerősödött bennem az idézett vers folytatása: „…rendezni végre közös dolgainkat…”

Annál inkább rezonáltam az elnök-püspök megnyilvánulására, mert – pusztán a történeti hűség okán említem – annak idején magam az Evangélikus Életben bíráltam az alberti gyülekezet döntését, azt, hogy a szeretetotthont Káldy Zoltánról nevezték el. Úgy véltem és vélem ma is, hogy akkor ennek nem volt jó az üzenete a megújuló egyház számára. Persze túlzott jelentősége sem volt, nem befolyásolta a folyamatokat.

A Déli Egyházkerület felügyelője voltam akkortájt. Többek között a törvényesség helyreállítása az egyházban tartozott programunkhoz, Harmati Béla püspökkel. A szeretetotthon gyülekezeti intézmény volt, a névadás az ő hatáskörük, nem lett volna szerencsés követni az addigi gyakorlatot, még ha jó ügyről volt is szó. Az alulról építkezés azt jelenti, hogy a felsőbb egyházi szint tiszteletben tartja a gyülekezeti döntéseket, nem hatalmi szóval próbálja meg formálni azokat. Hanem például a nyilvánosság erejével.

2007-ben is jó arra gondolni, hogy egyházunkban 1989-ben egy gyülekezeti lelkész már félelem nélkül szót emelhetett a püspök-elnöknél egy neki nem tetsző döntés esetében, illetve egy kerületi felügyelő a nyilvánossággal élhetett az ügyben.

Kérdés, hogyan értékeljük 2007-ben azt a helyzetet, hogy püspökök között jelentkezik a múlt megítélésében nyilvánosan véleménykülönbség. Bizonyos, hogy van ebben pozitívum, és az eltérő véleményekben is tükröződik a közös alap, a közös hit. Kívántuk a pluralizmust, a többféle álláspont létjogosultságát – ne lepődjünk meg, amikor ezzel találkozunk. A Káldy püspök sírjánál, illetve a Deák téri képviselő-testületben elhangzottak és a mai elnök-püspök 1989-es levelében olvashatók – ahogy a püspöki írás címe is kifejezi – ugyanannak az éremnek különböző oldalait jelentik. Együtt igazak.

Nem a mi feladatunk – legkevésbé ezé az írásé – valamiféle igazságot szolgáltatni. De nem lenne helyes a meglévő véleménykülönbséget kibeszélés nélkül, a békesség jegyében a szőnyeg alá söpörni.

A rendszerváltozáskor az akkori egyházkormányzásban úgy véltük, hogy a cezúra és a kontinuitás együtt kell, hogy meghatározza tevékenységünket. Szükség volt az esetenként akár éles elhatárolódásra az előző korszaktól, de meg kellett védeni az egyházi élet értékeinek a kontinuitását is. Voltak, akik csak a cezúrát értékelték, voltak, akik a nem folytathatóban is folyamatosságra törekedtek. Az utókor talán tárgyilagosan megítéli majd – vélem, főként az 1991–97-es zsinat történései hitelesítik álláspontomat –, mennyiben sikerült a két szélsőség között jól navigálnunk.

Ittzés János püspök 1989-es leveléből a konkrét problémát meghaladó aggodalom tükröződik. Talán az a tény, hogy alig másfél évtized alatt nemcsak rendszerváltozás, hanem teljes, békés, törvényes generációváltás is bekövetkezett az egyházban, meggyőzi a püspököt arról, hogy valódi volt a kilencvenes évek megújulása. Lehet, vannak, akik szerint paradox – magam, mint a nyilvánosság töretlen híve, örülök neki –, hogy az elnök-püspök, ha valami nem tetszik neki, hetilapunkban is kifejti a véleményét. Úgy véltem, megér egy kis elmélkedést a sajátos püspöki polémia, amely serkentheti a múlt józan megvitatását.

Számomra az egész történetből az adódik a legfontosabb megállapításként, hogy az 1989-es levelet megíró lelkész 2007-ben elnök-püspök. Mégiscsak változott valami az egyházban. Talán ezért sem baj, ha az utódok az emlékezés alkalmain elsősorban az értékeket emelik ki az egykori püspök-elnök szolgálatából.

Frenkl Róbert