A hét témája

Húsz évvel ezelőtt, tizenhét hónapos betegség után hunyt el Káldy Zoltán, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke, elnök-püspök és a Lutheránus Világszövetség elnöke. Húsz év elég hosszú idő ahhoz, hogy felnőjön egy nemzedék, amelyik semmilyen személyes élményt nem tud felidézni vele kapcsolatban. Húsz év elég rövid idő ahhoz, hogy az idősebb nemzedék még sok – jó vagy rossz – személyes emléket őrizzen róla.

1. március 29-én született a Somogy megyei Iharosberényben, ahol édesapja, Káldy József lelkészként szolgált. A korán megözvegyült édesanya egyedül nevelte és taníttatta két fiát. Káldy Zoltánt a soproni evangélikus líceumi, majd teológiai tanulmányai (1937–1941) után D. Kapi Béla püspök avatta lelkésszé. Első és egyedüli gyülekezeti szolgálati helyén, a pécsi gyülekezetben a háború végén bátorságról tett tanúságot, amikor menteni igyekezett az üldözötteket, és az akkori püspöki felszólításnak megfelelően ő is a helyén maradt, amikor a háború vashengere átgördült a városon. Az ébredés elkötelezettjeként szolgált az ország mintegy hetven gyülekezetében többnapos evangélizációval, Pécsett pedig megszervezte a gyülekezeti őrállók szolgálatát. 1954-ben a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese lett.

Közel harminc évig, 1958-tól haláláig, 1987. május 17-ig volt püspök. Drámai és tragikus volt a helyzet, amikor egyetlen jelöltként túlnyomó többséggel megválasztották a gyülekezetek. Ordass Lajos az állami beavatkozás miatt nem folytathatta püspöki szolgálatát – ha nem is házi őrizetbe, de folytonos megfigyelés alá helyezték. A hivatalában lévőnek tekintett Dezséry László lemondott püspöki tisztéről, és felhagyott az egyházi szolgálattal is. Káldy Zoltán erős hittel, határozott küldetéstudattal és nem minden becsvágy nélkül vállalta a püspöki tisztet. Akik az evangélizáció során találkoztak vele, nem tartották rossznak a választást. Ordass püspök örökségét nem tudta, Dezséry püspökét pedig nem akarta folytatni. Tudta, hogy „sok és nehéz feladatot görgető” tisztre vállalkozik, de hogy milyen nehézre, azt talán nem is sejtette – ám hamar megtapasztalta. Sorra el kellett hagyniuk szolgálati helyüket azoknak a lelkészeknek, akikkel szemben az állami szervek leginkább bizalmatlanok voltak. Jó lenne tudni, hogy állami részről előre közölték-e vele, milyen személyi döntéseket vártak tőle, vagy csak beiktatása után tették ezt meg – ahogy azt is, vajon minden kívánságukat egyszerre, vagy csak egyiket a másik után tárták-e elé. Nem várható, hogy akiket ezek a lépések érintettek, hálásak legyenek neki.

A másik fontos kérdés, hogy teljesített-e minden állami elvárást, vagy sikerült-e bizonyos pontokon kitérnie? Attól a gondolattól sem könnyű szabadulni, hogy voltak egyházunkban olyanok is, akik az állam irányában tett lojális gesztusait nem tekintették elégségesnek, túl akartak tenni rajta, és bizalmatlanságot gerjesztettek vele szemben. Az állami egyházpolitika képviselői értettek ahhoz, hogy más egyházi vezetőkhöz hasonlóan őt is a számukra kedvező lépések és nyilatkozatok megtételére sarkallják. Mindeközben egyre inkább magára maradt. Alig voltak, akiknek a tanácsára hallgatott, és kevesen voltak azok is, akik mellette álltak.

Elmondható ugyanakkor, hogy az 1958 utáni évek lassan, fokozatosan, kis lépésekkel az építkezések évei voltak a gyülekezetekben. Renoválásokra és modernizálásokra került sor. Több új parókia épült, néhány szerényebb kis templom is. Fejlődtek a diakóniai intézmények. Épületet kapott az Evangélikus Teológiai Akadémia. Levelező teológiai tanfolyam indult. Országos ifjúsági konferenciákat lehetett tartani. Sajtótermékek jelentek meg. Az ország szélesedő nyilvánossága egyházi kapcsolatokat is fokozódó mértékben viselt el vagy engedélyezett: ösztöndíjasok jöttek és mentek, konferenciákon vettek részt vezetők, majd lelkészek, végül teológiai hallgatók is. Segélyeket kaphatott egyházunk, és külföldi egyházi vezetők érkezhettek látogatóba. Mindezt sem túlértékelni nem kell, sem lebecsülni nem szabad. A püspöki szolgálat évtizedeit nyilván együtt kell nézni az ország történetének korszakaival.

Nem mondunk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a csúcspont a Budapesten tartott 1984-es evangélikus világgyűlés volt. Káldy püspök számára, aki az évek során a Lutheránus Világszövetség több jelentős bizottságának tagja, az egyiknek alelnöke is lett, természetesen az általa erőteljesen ambicionált elnöki megválasztás volt a legfőbb siker. Egyházunk számára ennél is többet jelentett a felszabadító érzés, hogy képesek vagyunk egy ilyen nagyszabású gyűlés megszervezésére, valamint az élmény, hogy egyszer tízezren lehetünk együtt a megnyitó és a záró istentiszteleten, és mindez a nyilvánosság előtt történik.

A „diakóniai teológia” is ezeknek az éveknek a kifejezése. Az eredeti szándék – a püspöki székfoglaló szavai szerint – a „biblicitás, hitvallásosság, értelmesség” alapján való megfontolás és döntés volt, elutasítva ezzel az „elvtelen taktikázást, gerinctelenséget a politikai kérdésekben”. A gondolat az évek során csiszolódott, amihez hozzájárultak a kapott kritikák, de a közhasználatban sokszor sekélyes gondolatok takarója is lett, vagy egyenesen arra szolgáló eszközként használták, amit éppen általa akartak volna elkerülni. Mivel az a kérdés áll mögötte, hogy mi az, amit az egyháznak és az egyes keresztény embernek kell és lehet adnia a körülötte élő világnak, és ezt hogyan kell megtennie, a kérdésfeltevés nem avult el. Kár, hogy azokban az években ezt – többek között a püspök ellentmondást nem tűrő vezetési stílusa miatt – nem is lehetett végigbeszélni. Igazából azóta sem tudtuk ezt megtenni – a tiszteletre méltó kísérletek ellenére sem.

Tizenegy évig, 1973-tól 1984-ig mint egyházunk külügyi titkára, közvetlen munkatársaként dolgoztam. Bizalmasa nem lettem, de megbízott bennem. Soha nem kért számon olyan feladatot, amit nem mondott, soha nem tagadta le azt, amit egyszer kimondott. Jó emberismerőként mindig észrevette rajtam – még akkor is, ha nem szóltam –, ha valamilyen döntése nem tetszett.

Munkabírása hihetetlen volt. Szerette a gyülekezeteket, szeretett prédikálni, és volt ereje igehirdetésének. Még azok közül is sokan hallgatták szívesen igehirdetéseit, akik nem értettek egyet közszerepléseivel. Különösen is szerette a verseket, és a kultúra különböző területei iránti érdeklődésével és nyitottságával neves művészeket sikerült megnyernie, hogy alkotásaikkal jelen legyenek egyházunk kiemelkedő ünnepein.

Káldy Zoltán püspök halála a Magyarországi Evangélikus Egyházban egyháztörténeti korszakváltás kezdete volt. Mivel megváltozott a társadalmi berendezkedés, ma más távlatból nézünk körül, mások a lehetőségeink, és mások a kötöttségeink. A Lutheránus Világszövetség történetét és elnökeinek életét felvázoló tanulmány azt írja róla, hogy korának embere volt. Talán nem belemagyarázás ebből a kifejezésből elmarasztalást kihallani: nem az örökkévalóság embere, hanem csak korának embere volt. Valamilyen értelemben mindenki a maga korának embere. Az igaz bíró pedig egykor majd azt kéri számon, hogy az egyház Urától kapott ajándékokkal és lehetőségekkel a saját korának a korlátai között ki-ki hogyan élt. Gondoljunk vissza ezért hálával és kritikával, de szeretettel is Káldy Zoltánra.

Dr. Reuss András