Élő víz

„Másfél tonna, egy kamionnyi paradicsom »esett áldozatul« az első mórahalmi paradicsomfesztiválon. Szerencsére a versengő csapatok nem vesztettek embert, csak a ruhájuk sérült, de az nagyon. Hét csapat mérkőzött egymással a paradicsom-paintballversenyen, akik fehér, illetve sárga színű trikókban dobálták egymást az ízes, kiváló minőségű mórahalmi paradicsommal.”

„Téged ez valóban ennyire irritál?!” – kérdezte csodálkozva az egyik ismerősöm, amikor megmutattam neki a fenti újsághírt. Kérdésére őszintén bevallottam, hogy igen, engem évről évre elkeserítenek ezek az alkalmak. Nemcsak az itthoniak, hanem a külföldiek is. Nemcsak a paradicsomdobáló versenyek, hanem a ketchuppal teli medencében való fürdőzések is. Azt gondolom, egy célba dobó versenyhez különböző méretű és alapanyagú labdák tökéletesen megfelelnek – nincs szükség ehhez több tonna kiváló minőségű paradicsomra. Ha valaki medencepartit szervez, arra remekül alkalmas a víz vagy a hab, de nem több hektoliter paradicsomlé.

Amikor napi imádságunkban mindennapi kenyeret, tágabb értelemben véve változatosan megterített asztalt kérünk, amikor gyerekeinket az étel tiszteletére, nem pedig a pocsékolására tanítjuk, akkor nagyon nem helyénvalóak ezek a sokak által talán viccesnek tartott alkalmak. Ha bő a termés, azért hálát kell adni, nem pedig egymáshoz hajigálni.

Nem vagyok szociális gondokat megoldó mágus, de álmodnom talán szabad. Az egy-egy ilyen alkalom megrendezésébe és reklámjába fektetett pénzt, időt és energiát nem lehetne inkább annak megszervezésére fordítani, hogy ez az amúgy is felesleges mennyiségű, szétdobált zöldség a szociálisan rászorultakhoz jusson? Lehet, hogy túl naiv a kérdés, de megpróbálta már ezt valaki? Pedig érdemes lenne – még akkor is, ha egy paradicsomdobáló verseny hangulata sokkal „bulibb”, mint az esetleg csendben hálálkodó rászorultak látványa.

Boda Zsuzsa