Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

„…itt van már az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból.” (Róm 13,11)

Gyermekkorom kedves mesealakja volt Misi Mókus, aki abba a rövid mondatba foglalta életbölcsességét, hogy „enni meg aludni jó”. Ma már tudom, hogy Tersánszky Józsi Jenő nem a mókusokról, hanem rólunk, emberekről írta meséjét. És amikor elnézem gyülekezeteink tagjait, buzgó, templomba járó embereket, egyházunk lelki csendességét, amelyben békésen hangzik a lelki eledellel jóllakottak szolid horkolásduruzsolása, akkor eszembe jut Misi Mókus: „enni meg aludni jó”.

Valahol mégis igaza van Misi Mókusnak. Egy dolgos nap végeztével jó asztalhoz ülni, pótolni az elveszett energiát, és jó a jól végzett munka örömével és megelégedettségével pihentető álomra hajtani fejünket, hogy másnap is legyen erőnk a tennivalókhoz. De ő nem így gondolta. Egy régi mondás azt tartja: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Ha az élet céljává lesz az evés és alvás, az egészségtelen.

Ha valaki még mindig nem egészen jött rá, hogy miről is szól ez az írás, akkor elárulom. Azokról az emberekről, akik Isten igéjét hallják, de nem cselekszik. Rólunk. Akikről Jézus azt mondja: „Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, feltámadtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; az összeomlott, és teljesen elpusztult.” (Mt 7,26–27)

Sokszor hallunk hírt emberekről, akiket álmukban ért a tragédia. Álmukban égtek bent a házban, álmukban lepte meg őket árvíz, álmukban dőlt össze földrengésben az épület, és ők nem tudtak elmenekülni, mert aludtak, nem ébredtek fel. Vagy mire felriadtak, akkor már késő volt. Elvesztek, mert aludtak. Közben talán még szépeket is álmodtak.

Miért van szükség az ébresztő igehirdetésre? Azért, mert „aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16). Csak a rövidség kedvéért választottam éppen ezt a jézusi szót, de az evangéliumokban és az egész Bibliában számtalan helyen szól az ige arról a halálos veszedelemről, amelyben élünk: a kárhozatról. Amellyel úgy teszünk, mint a három majom, amelyek befogják a szemüket, a fülüket, a szájukat. Nem akarom látni, nem akarom hallani, nem akarok beszélni róla.

A buyufa alatt című könyvben egy kismajom nem akarja elhinni az idősebbeknek, hogy veszélyes lemenni a folyópartra, mert ott él a krokodil, amelyik majmokra vadászik. A kismajom azt mondja, ez az egész krokodiltörténet csak mese. Egy szép holdvilágos estén elhatározza, hogy bizony lemegy a folyóhoz. Útközben azzal biztatja magát, hogy mondogatja: nem létezik krokodil. Egyszer csak mély kacagást hall, és egy dörmögő hang azt mondja: „Haha, én nem létezem? Most már te nem létezel, kismajom.”

Sokan mondják, hogy nincs kárhozat, nincs ítélet, hiszen Isten szerető Isten. Ne beszéljünk bűnről, ítéletről, kárhozatról, beszéljünk Isten szeretetéről. De aki nincs tudatában elveszett és elkárhozott voltának, azt miért is érdekelné Isten szeretete? Miért venné komolyan a hitet, az Istennek való engedelmességet, a szent életet, amely nélkül pedig senki nem látja meg Isten országát (lásd Zsid 12,9.14)?

Az ébresztő igehirdetés nem megnyugtat, hanem felkavar. Rámutat arra, hogy nincs minden rendben velünk. Mint amikor az orvos megmondja valakinek, hogy beteg, és ha nem tesz semmit, meg fog halni.

A bűnből való menekülés egyetlen útja Jézus Krisztus, az ő keresztje. Aki nem veszi komolyan, nem tekinti halálos, kárhozatos veszedelemnek a bűnt, az nem veszi komolyan Jézus keresztjét sem. Az ébresztő igehirdetés azért mutat rá a bűn komolyságára, hogy a kereszt, a megváltás komolyságára is ráébredjünk. Luther Márton szerint a kereszthez, az üdvösséghez a megrettent, felébredt lelkiismereten keresztül vezet az út.

Szükség van hát az ébresztő igehirdetésre. Szükség van arra, hogy az evangélium teljes egészében hangozzék, törvényt, ítéletet és kegyelmet, üdvösséget egyszerre hirdessen.

Balicza Iván