A hét témája

– A homoszexualitás társadalmi elfogadottságáért folytatott küzdelem világszerte erősödik. Hazánkban például a napokban melegszépségversenyt rendeznek. Egy ilyen folyamatban mi lehet az egyház mondanivalója azonkívül, hogy tiltakozik?

– Bár magáról a szépségversenyről nem hallottam, a meleg büszkeség napjáról és hasonló programokról viszont természetesen igen. Ezeket a programokat nem azért tartom károsnak, amiért általában az egyházak szokták, azaz hogy megbotránkoztató, hanem mert lejáratja a homoszexuálisokat. Fáj nekem, hogy ezzel az exhibicionizmussal egy olyan torz képet rajzolnak a homoszexualitásról, ami szerintem legkevésbé sem érdeke a melegeknek. Nem azt mondom, hogy titkolni kell – ahogyan évtizedeken vagy évszázadokon keresztül volt –, de ez a durva exhibicionizmus nemcsak lejáratja a melegeket, de azokat is elriasztja, akik pozitívan, segítő szándékkal meg tudnának nyilvánulni a dologgal kapcsolatban, akik felismerik, hogy ez egy valós társadalmi probléma.

Számomra a homoszexualitás lelkigondozói kérdés, és úgy vélem, hogy a kérdéssel az egyházaknak szembesülniük kell. Hibás és bűnös dolog, ha nem beszélünk a témáról, mert – már csak statisztikai alapon is – ha a társadalomban van valamennyi homoszexuális, akkor számolhatunk azzal, hogy az egyházban is vannak. Elképzelhető, hogy arányaiban egy kicsit kevesebben, de nem is biztos. Valószínűleg sokan meglepődnének, ha napvilágra kerülnének adatok arról, hogy a keresztények között milyen számban vannak melegek. Fontos, hogy az egyháznak legyen hozzájuk pozitív szava: hogy ők is keresztény emberek, akiknek Isten igéjére és irgalmára van szükségük. Nem a tiltás, hanem a szeretet felől lehet hozzájuk közeledni. Azt viszont már nem tudom elfogadni, hogy a lelkészek között lehessen valaki nyilvánosan homoszexuális. Ezt – kimondom – egy olyan szakmailag kizáró oknak érzem, amivel egy lelkipásztor nem tudja a hivatását betölteni. Így ha az én egyházamban egy lelkészről megtudnám, hogy meleg – és tulajdonképpen erre előbb-utóbb sor kerülhet –, akkor azt tanácsolnám, hogy ne dolgozzon tovább lelkipásztorként.

– Akkor is, ha a cölibátust választja, azaz nem gyakorolja homoszexualitását?

– Nagyon nehéz a határvonalat megtalálni gyakorlás és nem gyakorlás között. Ha van valakinek társa, és elmennek együtt moziba kézen fogva, az cölibátus, vagy sem? Más az, ha valakiben megvan a hajlam, és ez ellen kezdettől fogva fellép. Valószínűleg vannak is olyanok az egyházban, akik kénytelenek titkolózni, elzárkózni. Nekik ez óriási lelki terhet jelenthet. De nem tudom elfogadni, hogy a homoszexuálisok házasságban éljenek, pláne nem az egyház által megáldottban, ahogyan ez egyre jobban terjed Nyugat-Európában. Azt viszont igen, hogy a híveink között vannak melegek. Nem zárnám ki őket az egyház közösségéből, még az úrvacsorából sem – ugyanúgy bűnös emberek vagyunk mindannyian. Lehet homoszexualitásban és heteroszexualitásban is bűnözni, képmutatás lenne tehát csak őket sorolni a bűnös kategóriába. A lelkészi szolgálatban azonban nem tudnám őket elfogadni.

*Részlet az El Mondo - underground keresztény folyóirat 2007. június-júliusi számából. (Kiadja a Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetség. Kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában - Budapest VIII., Üllői út 24. -, a Huszár Gál papír- és könyvesboltban - Budapest V., Deákt ér 4. -, valamint megrendelhető a www.elmondo.hu honlapon.*

Gyura Gábor