Keresztény szemmel

Fájdalmas látni, hogy a sokat emlegetett köz-társaság miként aprózódik, repedezik Magyarországon. Vajon lehet-e még közügyeken egyetemesen vállalt közös ügyeket értenünk, közteherviselést említve valóban közös teherviselésre gondolnunk? Az erkölcsi és ideológiai őrlődés nem a közelmúltban kezdődött, de ahogyan tavaly ősszel, az őszödi beszéd nyomán elhagyott egy mérföldkövet, úgy történt ez az elmúlt héten, a Magyar Gárda megalakulásával is.

A válságot jelzi, hogy a közös cselekvés helyett egyre több az egyénieskedő, szélesebb köztámogatás nélküli, radikális politikai mozdulat; ha pedig valaki eddig – szívből vagy színből – nem ismerte fel a közös és egyéni önvizsgálat sürgető szükségét, ezután aligha tagadhatja tovább. Mert Bibó Istvánnak, az elmúlt század egyik legnagyobb politikai gondolkodójának, az 1956-os forradalom egyik legkiemelkedőbb politikusának klasszikussá vált mondatával valljuk mi is: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Sokan és sokféleképpen vétettek közös ügyeink, köz-társaságunk ellen az utóbbi időben – ezért aggódhatunk okkal amiatt, hogy radikalizálódó politikai programok nevében félelemkeltés folyik hazánkban. Félhetünk fekete bakancsok nyomában lobogó zászlók láttán, s félhetünk sáros rendőrbakancsokkal megtaposott nemzeti zászlók láttán egyaránt. Mert mind azt jelzik, hogy közös ügyeinkben egyre inkább képtelenek vagyunk tekintettel lenni a közre: a mindnyájunkat erősítő és oltalmazó közintézmények építésére, megbecsülésére, tiszteletére. Ehelyett inkább közfelhatalmazás nélküli csoportok és elitek hirdetik a politikai paletta szinte minden árnyalatában nemzetmentőnek tartott programjaikat, gyakran gyengítve ezzel az egész közösség erejét, amelyben megférhetnének – ismét Bibó szavait idézve – a más vélemény, a más faj és a demokratikus emberi és szabadságjogok.

Nincs fontosabb közéleti feladat tehát, mint hogy vissza kell állítani a közügyek és a közös intézmények becsületét és megbecsülését, hiszen azok alapvetően és eredendően az egész közösség javáért vannak. A közös jóra, saját létbiztonságunkra nézve aligha van veszedelmesebb, mint ha szűkebb körök saját kezükbe ragadják azt, ami felett a közösség demokratikus ellenőrzésének kell állnia.

Joggal idézik fel széles körben a gárda avatásán elhangzott azon mondatokat, melyek másokat a demokratikus normák szerint is sértettek. Ilyen környezetben az evangélikus lelkésznő – más felekezetű kollégájától eltérően – valóban áldásnak, azaz pozitív irányba terelő megnyilvánulásnak szánt szavai sem hangzottak a helyükön.

De könnyű és könnyelmű lenne most a fekete egyenruhás gárdista fiatalok felé mutatni anélkül, hogy feltennénk magunknak a kérdést: nem az-e legnagyobb nemzeti problémáink gyökere, hogy a közös boldogulás kínkeserves szolgálatát minden lelkiismeret-furdalás nélkül hagyjuk hátra, és szítjuk a félelmet egymásban egymás ellen? Nem ott kezdődik-e a rombolás, hogy a demokrácia hangoztatása csupán álságos ürügy, de belül, viselkedés és gondolkodásmód tekintetében aligha találunk annyi demokratát, ahányan annak tartják magukat?

Mert demokratának lenni azt is jelenti, hogy vállalom a közösséget, az összetartozást, a másikért való felelősséget a valódi közjó dolgában ahelyett, hogy szítanám az ellenérzést a más véleményűek, a más fajúak, a mindenkori „gonosz összeesküvők” ellen. Mert demokratának lenni nemcsak annyit tesz, hogy annak nevezem magam, hanem valóságosan annak is kell bizonyulnom. Ez pedig tízmillió ember elodázhatatlan ügye országhatárainkon belül, sőt talán rajtuk túl is.

Nem lehet elégszer leírnunk: az egyházaknak minden megosztottság közepette is a mindenki felé nyitott szolgálat útján kell járniuk, ahogyan azt a Mestertől, Jézus Krisztustól is látjuk. Őt szolgálva el kell jutni férfiakhoz és nőkhöz, a kisemmizettekhez és a gazdagokhoz, az erkölcstelenekhez és a rendezett életűekhez, a baloldaliakhoz és a jobboldaliakhoz – de közben nem állhatunk egyetlen más úr szolgálatába sem.

Jézus ideológiák és várakozások által csoportokra szabdalt társadalomban hirdette és élte az evangéliumot. Az evangéliumokból nyilvánvaló az is, hogy közéleti terekben mozgott, sőt jelentős tényezővé vált. Mégsem kivégzett politikusként ismerjük őt. Az ő szolgálatában ma is felül kell, hogy múlja az ideológiák irgalmatlan világát az általunk hirdetett és megélt evangélium. Mert abban, hogy miként éljünk közösségi emberként, maga a Mester adott számunkra példát.

Dr. Korányi András