Evangélikusok

Szerettem volna valami igazán figyelemfelkeltő címet adni ennek az írásnak. Olyat, amelyik megragadja a tekintetet, amelyik annak is felkelti az érdeklődését, aki éppen csak belelapoz újságunkba. Belátom, nem túl ötletes, amit végül e sorok fölé írtam, mégis biztos vagyok benne, hogy ezekben a napokban – minden egyéb, esetleg figyelemelterelésül, szándékosan felfújt politikai, közéleti téma mellett – a tanévkezdés az egyik legizgalmasabb, ha nem a legizgalmasabb kérdés sokak számára.

Szinte nem múlik el nap mostanában, hogy újságok hasábjain ne olvasnánk, rádióriportokban ne hallanánk nehéz helyzetben lévő családok beiskolázási gondjairól, a növekvő költségekről, az iskolakezdést megoldhatatlan feladatként megélő szülők panaszairól. És akkor még nem említettük az iskolák és pedagógusok gondjait. Megszüntetett iskolák, elbocsátott pedagógusok, a kényszerűségből összevont intézmények bizonytalan, kusza helyzete – mind-mind olyan jelenség, amely amúgy sem nyugodt közérzetünket még tovább terheli, idegeinket borzolja. Ebben is sorstársak vagyunk a testvéregyházakkal, de minden más intézményfenntartóval is.

Az elmúlt napokban, a tanévre készülés finisében ismét előkerült az „örökzöld” téma, az intézmények finanszírozásának kérdése. Vajon végre megérjük-e, hogy – az eddig bőségesen hallott, de be nem tartott ígéretek után – kiszámítható és az iskolafenntartó egyházakat nem hátrányosan megkülönböztető rendszer tervével ismertet meg bennünket a kormányzat illetékese? Amikor ezeket a sorokat írom, a kérdésre még nem tudjuk a választ. Nem hallgathatom el, hogy az eddigi tapasztalatok nem tesznek túlzottan optimistává. Egy hét múlva, a becsengetés idejére – így vagy úgy – talán okosabbak leszünk…

Ebben a bizonytalan helyzetben különös szeretettel – némi aggodalommal, ugyanakkor Istenre hagyatkozó bizalommal – figyelünk iskoláinkra, pedagógusainkra, diákjainkra. Kérem pedagógusainkat, diákjainkat, gondoljanak mindig arra, hogy a tanévkezdő venisancték, a Szentlélek Úristen áldásáért könyörgő, tanévnyitó istentiszteletek vetik meg az új tanév alapját, és így nem vagyunk a magunk erejére utalva. Jézus Krisztustól ígéretet kaptunk rá, hogy a Szentlélekért való könyörgést meghallgatja mennyei Atyánk (Lk 11,13). Ez a bizalom adhat erőt mindnyájunknak napról napra az előttünk álló tanévben is.

Gondolatban végigjárom oktatási intézményeinket: Kőszegtől Nyíregyházáig, Békéscsabától Győrig. S ahogy a soron végighaladok, mindegyiknél megállok pár gondolat, egy-egy rövid imádság idejére. Mennyi kedves ismerős arc! Jól ismert örömök és gondok cikáznak át az agyamon. Kedves pedagógusok és diákok, az Úristen áldjon meg benneteket ebben az esztendőben is! Ő tegye eredményessé fáradozásotokat, és őrizzen meg benneteket békességben, testvéri közösségben!

Két iskolánkat külön is meg kell említenem: a legöregebbet és a legfiatalabbat. Soproni líceumunk a 450. tanévet kezdi. Az ősi alma mater nélkül elképzelhetetlen egyházunk élete; évszázadai úgy épültek bele egyházunk történelmébe, hogy a jeles évforduló egyúttal lelkészképzésünk kezdetére is emlékeztet bennünket. Istennek legyen hála mindazokért, akik itt szolgálták Isten szent nevének dicsőségét és egyházunk javát, és akik innen indultak el, hogy egyházunk és hazánk hűséges fiaiként, tudományuk jeles képviselőiként töltsék be küldetésüket!

És a legfiatalabb: szombathelyi gyülekezetünk Reményik Sándorról elnevezett általános iskolája most kezdi első tanévét. Voltak és vannak is még izgalmak; a születés és az első lépések körüli tennivalók az egész gyülekezet számára nagy kihívást jelentenek. Valószínűleg nem lesz ez másként a későbbiekben sem. „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” (Ézs 40,31) Az idősebb testvérek, többi intézményünk nevében is kívánom: kísérje Isten gazdag áldása újszülött iskolánk életét és szolgálatát!

Ha az új tanév kezdetére gondolva előrenézek, következő – hat évvel ezelőtt leírt, elmondott – szavaimat most is időszerűnek érzem. Azért idézem nyomatékkal őket, mert mai, sok gonddal, bizonytalansággal terhelt helyzetünkben fokozottan igaz, hogy csak a vonzó, szeretetteljes légkör, a minőségi munka, a hivatásuk magaslatán álló pedagógusközösségek hűséges helytállása teremti meg azt a morális többletet, amelyre felfigyel a közvélemény. És csak az ilyen értelemben jó hírű intézményeink számíthatnak arra, hogy a szülők, a családok bizalmukra méltónak és alkalmasnak tartják őket, és rájuk bízzák gyermekeiket. Ők pedig csak így érezhetik otthon magukat iskoláinkban, s vallhatják magukat örömmel és büszkén valamelyik intézményünk diákjának.

Azt remélem, hogy iskoláink nagyon jó oktatómunkát végeznek, tárgyilagosan és magas színvonalon segítik el diákjaikat a tudományok csodálatos birodalmába. Ugyanakkor bízom abban is, hogy pedagógusaink munkájukat – életük példájával hitelesítve – azzal a hitbeli és erkölcsi többlettel végzik, amely mindig túlmutat az éppen időszerű tananyagon. A gondjainkra bízott ifjú nemzedék így nemcsak testben, tudásban, hanem lélekben is, Isten és emberek előtti kedvességben is növekszik. És akkor megnyugszik az Úr áldása egyházi oktatási intézményeinken, a diákokon és a pedagógusokon. Akit pedig megáld az Úristen, az maga is áldássá lesz mások számára.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület