A hét témája

Megbékélés a „másik”-kal a posztmodern korban – svéd testvéreink adták ezt a címet az előadásomnak, amikor javaslatot tettem arra, hogy – az ötödik országos evangélikus találkozó témájához hasonlóan – a vadstenai lelkésztalálkozó alkalmával is a megbékélés témája kerüljön napirendre. Rajtam kívül Edgar Almén linköpingi professzor tartott előadást Találkozás a másikkal címmel, majd Martin Lind, a Linköpingi Egyházkerület püspöke Egyház és homoszexualitás – harmincöt év munkája a Svéd Egyházban címmel. Vendéglátóink tehát sajátos irányt adtak az általunk javasolt témának. Nem kívántam kibújni a feladat alól, de előadásom gondolatmenetével azt szerettem volna érzékeltetni, hogy számunkra némileg másképpen formálódnak a kérdések. Az alábbiakban angol nyelvű referátumomat foglalom össze lapunk olvasóinak.

A hermeneutika David Klemm találó megfogalmazásában a másikkal való találkozás. A másik eleinte idegen számomra, de kérdéseket teszek fel neki, s a kapott válaszok, majd az újabb kérdések és az újabb válaszok révén a két, eleinte egymástól távoli világ egyre közelebb kerül egymáshoz. A kérdés és felelet egy közös horizonton történik; akkor beszélünk megértésről, amikor megtörténik a „horizontok egybeolvadása” (Gadamer). De kicsoda a „másik” a posztmodern korban?

Elsőként azt fejtettem ki, hogy a posztmodernitás általában nem a centrumra, hanem a marginálisra, az extremitásokra figyel, a társadalom kivetettjeire, a másképpen gondolkodókra. Posztmodern korunkban kétségtelenül nagy hangsúlyt kap a feminizmus, a nemi identitás s azon belül is a homoszexualitás kérdése. Ám előadásom némileg váratlan állítása az volt, hogy a posztmodernitás sajátos zsákutcába jutott, ugyanis a homoszexualitás kiélezett kérdése az ideológia csapdájába terelt bennünket: állásfoglalásunk függvényében vagy konzervatív, vagy liberális álláspontot képviselünk. Ha ellenezzük a homoszexuálisok „szabadságjogait” (például a melegek házasságát), akkor szükségszerűen „konzervatívak” vagyunk, ha pedig támogatjuk azt, akkor liberálisak. De vajon tényleg ennyire ideológiai kérdések mentén kellene politizálódnunk és polarizálódnunk?

Miután a posztmodernitás az ideológia zsákutcájába vezetett bennünket, ebből a zsákutcából csak akkor tudunk kitörni, ha rájövünk, hogy ma már valójában „posztposztmodern” korban élünk. Ebben az új korszakban a homoszexualitás kérdése már egyáltalán nem „idegen”, hiszen a világi sajtó, a korszellem s az azzal legtöbbször összhangot kereső egyházak általában „befogadták” ezt a kérdést.

Mi tehát a „másik”, mi az „idegen” posztmodern utáni korunkban? Előadásom tézise szerint az ideológiák hangos és harsány versenyének következtében elhalkult, elnémult a teológia, az Istenről szóló beszédmód, a Szentírás teológiai interpretációja. Éppenséggel a teológia az, amitől elidegenedtünk, és gyakran ideológiai, emberi magyarázatokkal próbáljuk helyettesíteni.

Sajnálatos jelenség, ha az egyház hagyja, hogy a külvilág és a korszellem tematizálja a valóságot, s így csak a világi mondanivalóra reflektál ahelyett, hogy kérdésfeltevéseivel maga tematizálná a valóságot. A teológia így szükségszerűen vagy a történelem, vagy az ideológia szolgálóleányává válik: tevékenysége kimerül a korszellem utólagos teológiai igazolásában.

First Theology – az első a teológia. Ez a címe Kevin Vanhoozer egyik könyvének. Az angolszász világban talán ő képviseli a legmarkánsabban azt a nézetet, hogy a huszonegyedik század elején élő kereszténységnek újra fel kell fedeznie a teológia interpretációit.

A teológia nem egy szűk rétegnek, hanem az egész egyháznak a tudománya, a múlt és a jelen hívő tanúságtevőinek a kórusa: amit az egyház hisz, azt vallja, elmondja, elénekli.

Bár a posztmodern gondolkodás tagadja az átfogó nagy narratívák („metanarratívák”) érvényességét, keresztény hitünk mégis egy történetről szól. Ez pedig egy elbeszélt történet, amely különféle képek segítségével a hit misztériumát hivatott körüldadogni. Erről a nagy misztériumról szólt a paksi találkozó is: Krisztusban Isten megbékéltette magával a világot, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Pakson dr. Szűcs Ferenc református professzor fogalmazta meg találóan: a jó hírt, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért, s ezáltal mi új teremtmények vagyunk, az ősi tanúságtételek többféle képpel írták körül: az áldozat nyelvén (Krisztus a húsvéti bárány, az engesztelő áldozat), a jog nyelvén (kifizette értünk a váltságdíjat), katonai nyelven (lefegyverezte az embert fogva tartó gonosz hatalmakat).

Tehát Krisztus nem vereséget szenvedett a kereszten, hanem győzött. Helyesen tette hozzá a professzor: egyetlen képet sem szabad abszolutizálni, hiszen ezek körülírások, ábrázolások, nem pedig fogalmi definíciók. 2Kor 5,18–21-ben a görög katallagé szó szerepel, amely kicserélést, lecserélést is jelent, pontosabban egy dolognak egy másikkal való kicserélését; tehát a szó jelentésmezejében utal mindarra, ami a „másik”-at jelenti. Mindennek alapján megállapíthatjuk, hogy keresztény hitünk értelmében az igazi, valódi „Másik” maga a Krisztus, aki helyettem és érettem halt meg a kereszten.

Kár, hogy a mai svéd teológusok nem emlegetik Gustaf Aulen Christus Victor című könyvét, amelyben az egykori lundi teológus a kiengesztelődés vagy megbékélés különféle teológiai modelljeit állította egymás mellé. Azt hangsúlyozta, hogy az anselmusi (latin) jogi kiengesztelődéselmélettel szemben Luther képviselte az általa „klasszikusnak” nevezett drámai elméletet, amely szerint Isten a kiengesztelődés kezdeményezője. A mennyei Atya nem a Fiú áldozatának érdeméért szeret bennünket, hanem az Atya és a Fiú önkéntes egységben hozza az áldozatot, mert szeret minket.

Keresztény hitünknek tehát képei vannak, története és sajátos drámája van. Előadásomban utaltam Kevin Vanhoozer Drama and Dogma (Dráma és dogma, 2006) című könyvére, amelyben a szerző nagyszabású kísérletet tett arra, hogy a keresztény dogmatika elöregedett és kiszáradt nyelvezetét a dramaturgia nyelvezetével élessze fel, némileg adoptálva a katolikus teológus Hans Urs von Balthasar „theodramatikus” teológiáját. Mindezek fényében elmondhatjuk, hogy a keresztény hit drámáját a „nagy forgatókönyv” (Biblia) alapján elő is kell adni, s az egyházban, a „kiengesztelődés színházában” történik a „performancia”, részint a liturgia formájában, részint az egyház mindennapos gyakorlatában.

Előadásom befejező részében a megbékélés témájának magyarországi Sitz im Leben-jét vázoltam fel vendégfogadóink számára. Elmondtam, hogy a posztkommunista Magyarországon egyházunkban a kérdés először az Igazság és kiengesztelődés című kötet kapcsán vetődött fel, amikor a dél-afrikai mozgalom alapján az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai megközelítésével kísérleteztünk.

Fontosnak véltem, hogy svéd testvéreink is érzékeljék: amíg számukra a homoszexualitás kérdése elsődleges, a mi egyházunkat jelenleg más jellegű terhek nyomasztják.

A megbékélés dramaturgiájának előadására azonban mindnyájunknak lehetőségünk és szükségünk is van. Ezt a teológiai beszédmódot mindnyájunknak hallanunk kell, mert ha a teológia elhalkul, s a megbékélés isteni drámája ellényegtelenedik, ilyenkor szinte szükségszerűen erősödik fel az ideológia.

Szerdától szombatig sokat láttunk, sokat beszélgettünk. Meghallgattuk Martin Lind püspök előadását az azonos neműek kapcsolatának egyházi elfogadásáról. Ezt a pozitív hozzáállást a Svéd Egyházban több mint három évtizedes munka előzte meg, ám még nem oldották meg végérvényesen a kérdést. Ez abban is megnyilvánult, hogy a tizenhárom püspök által jóváhagyott, az egyneműek életközösségét hivatalosan is megáldó liturgiatervezetet mintegy nyolcszáz lelkész (a teljes lelkészi kar körülbelül húsz százaléka) nyilvánosan ellenezte. Gáncs Péter püspök ismertette egyházunk sajtóban megjelent állásfoglalását, miszerint mi sem tartjuk elképzelhetőnek az azonos neműek egyházi megáldását, mert szerintünk ez szemben áll Isten teremtési rendjével. Ugyanakkor mindenféle megbélyegzést – az emberi méltóság megsértését is – határozottan elítélünk.

Jó volt svéd testvéreinkkel nemcsak eszmét cserélni, hanem a délelőtti áhítatokon közösen szolgálni, istentisztelet keretében az Úr szent vacsorájában közösen részesedni. Átélhettük, hogy Krisztusban nincs kelet, nyugat, sem észak és dél.

Mindnyájan – északon és Közép-Európában is – ugyanannak az „isteni színháznak”, Jézus Krisztus egyházának vagyunk a tagjai. Hallani, hirdetni és performálni kell az üzenetet: a kereszten a Másik helyet cserélt velünk, vámszedőkkel, paráznákkal, képmutatókkal, gyávákkal, nagyképűekkel, heteroszexuálisokkal, homoszexuálisokkal, ügynökökkel – s mi ebből a „csodálatos cseréből”, e „vérátömlesztésből” élhetünk.

Ha nem halkul el, hanem hangzik, sőt „történik” ez az üzenet, akkor korunk emberi problémái is helyükre kerülhetnek, és előbb vagy utóbb megoldást nyerhetnek.

Fabiny Tibor (ifj.)