Keresztény szemmel
Dopping
Az olimpia közeledtével – nem csak hazánkban, ahol a 2004-ben Athénben rendezett olimpia a szép sikerek mellett kínos doppingvétségeket is hozott – egyre többet hallani, olvasni a doppingellenes küzdelemről. Mintha végre megértette volna a világ, hogy nincs értelmük a tiltott úton, végül is csalással elért eredményeknek, teljesítményeknek. És talán azt is felismerték, hogy a doppingolás, akárcsak a kábítószerrel való visszaélés, a gyógyszerfüggés sajátos formája.
Nemcsak ott találkozik a drogélvezet és a doppingolás, hogy a doppingszerek egy része a drogok közé tartozik, hanem az is közös vonás bennük, hogy mindegyik zsákutca. A drogos, kitérve problémái elől, az eufóriába menekül, a doppingoló pedig túlértékeli a gyógyszer révén elérhető erkölcsi és anyagi sikert. Abban is hasonlít egymásra a drogfüggés és a doppingolás, hogy mindkettő súlyosan veszélyezteti a testi-lelki egészséget, torzítja a teljes személyiséget.
Mások bűneit könnyen felismerjük, netán el is ítéljük, de rutinosan elhárítjuk a nekünk szóló üzenetet. Hiszen mi nem drogozunk, nem doppingolunk. De vajon szabályszerűen küzdünk-e az élet nagy sportpályáján? Nem koronáztatik meg, aki nem szabályszerűen küzd – figyelmeztet az apostol (lásd 2Tim 2,5; Károli-fordítás). A doppingellenes szabályok alapigéje is lehetne ez.
Az Égtájoló rovat két hete megjelent, megkapó esszéjében (Európa: mítosz és álom, EvÉlet szeptember 9-i szám) Fabiny Tamás elemzi a keletről és nyugatról fenyegető tévutakat. A korábbi diktatúra pogányságát, istentagadását napjainkban a nyugatról érkező pogányság, az ezoterika, az erőszak és a szépség kultusza, a szabadosság – és így tovább – váltotta fel, egészítette ki. A püspök arról is ír: az újpogányság hazai terméke, hogy Jézus egyesek szerint pártus herceg, Csaba királyfi pedig előbbre való, mint az apostolok.
A spirituális élet terén bizony minderre a pogányságra kiterjeszthetjük a dopping megjelölést: nem az edzéssel, a tiszta felkészüléssel, illetve nem a Szentírás világos üzenetét követve akarunk eredményt elérni, kívánjuk életvezetésünket meghatározni, hanem tiltott eszközökkel, megrövidítve az utat próbálunk meg célba jutni.
És tapintatosak vagyunk, kerüljük a konfliktusokat. A mi egyházunk amúgy is közismerten – nézetem szerint is helyesen – a legnagyobb szabadságot biztosítja a hívek számára abban, hogy miként döntenek az e világi élet kérdéseiben. Nincsenek kötelező szabályok – a közérthetőség kedvéért választom a példákat – a hajviselet, az öltözködés vagy éppen a politikai rokonszenv terén. Tág határok között dönthetünk, csak a szélsőségek, az egyértelmű megbotránkoztatás nincsenek megengedve. Ez a nyitott, toleráns gondolkodás valóban csak akkor lehet erényünk, ha a szélsőséges, nem tolerálható, a bűn kategóriájába tartozó jelenségeket elutasítjuk – lelkigondozóként, lelkipásztorként különösképpen.
Az áldást osztó lelkész mindig az egyházat képviseli, igaz, nem az úgymond hivatalos egyházat, hanem a lelki egyházat.
Veszélyes, de csábító út a dopping. Csalás és önbecsapás. Keserves a bűnből ébredés.
Frenkl Róbert