A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP – JSir 3,22–26;31–32

Ma, amikor a vasárnap igéjéről írok, szeptember 11-e van. Ez a dátum bevonult legújabb korunk történelmébe. Hat évvel ezelőtt zuhantak rá a terroristák által eltérített repülőgépek a New York-i kereskedelmi központ felhőkarcolóira; háromezernél több ember lelte halálát. A borzalom az egész világot megrázta, és sokan kérdezték, hogy hol volt akkor Isten. Hogyan engedhette meg ezt a pusztulást?

A világon sok katasztrófa történik. Százezreket elsöprő cunamik, földrengések, hurrikánok, háborúk, járványok, éhhalál, terror, tömeges kivégzések, népirtás, gázkamrák, munkatáborok – ki tudná felsorolni, hogy mennyi kegyetlenség, szenvedés, halál van a világban? Mégis minden embernek a saját tragédiája a legrettenetesebb. Az, ha kiderül, hogy rákos vagyok, hogy baleset rabolta el a gyermekemet, hogy elveszítettem a munkahelyemet, hogy tönkrement a házasságom – ki tudná felsorolni akár csak személyes tragédiáinkat is?

Ilyenkor érezzük úgy, hogy elhagyott, nem, inkább úgy, hogy cserben hagyott minket Isten. Miért engedte? Miért nem segített? Hol van most? Sok ember válasza az, hogy nincs Isten. Vagy ha van, akkor kegyetlen, gonosz, és nem kell. Nem akarnak többé Istenről tudni!

„Én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott…” – ezekkel a szavakkal kezdődik Jeremiás siralmainak harmadik fejezete. Mit látott Jeremiás? Izraelt elpusztította az ellenség, a templomot lerombolták, az utcákon holttestek hevertek, az embereket sorokban terelték, messze, hazájukon túlra, Babilonba, a fogolytáborokba.

Jeremiással együtt sokan mondják ma is: én vagyok az az ember, az a férfi, az a nő, aki nyomorúságot látott. Láttam a pusztítást és a pusztulást. Láttam a háborút, a halottakat, láttam a zsidókat szállító vonatokat, láttam a Szibériába hurcoltakat, láttam Kistarcsát, a hortobágyi internálótábort, Recsket, láttam sírni özvegyeket, gyermekeket éhesen és rongyosan, láttam az ’56-os sortüzek halottait, a felakasztottakat, megfélemlítetteket, árulókat és elárultakat, látom ma is a reformok között egyre mélyebbre csúszókat, a drágulás miatt reszketőket, a kórházak között meghalókat, a tandíj miatt tanulni nem tudókat, az igazságuktól megfosztottakat, a felháborodástól remegőket, a kétségbeesetteket. És látom, ahogyan engem is elér a szenvedés, a betegség, a személyes tragédia, a gyász, az emberi kapcsolataim romba dőlése. Én vagyok Jeremiás, én vagyok az a férfi, aki nyomorúságot látott.

Jeremiás siralmai. Nem „egy szegény kisgyermek panaszai”. Egy felnőtt ember kiáltása, egy férfi mélyről feltörő zokogása ez a lamentáció. Ez a kemény háttér a valóság, amellyel Jeremiásnak szembe kell néznie. Ez a kemény valóság, amellyel nekünk is szembe kell néznünk.

Mit mondjunk? Mit prédikáljak vasárnap? Mit válaszoljak az embereknek, akik azt kérdezik: „Ilyen az Isten? Minek higgyek benne? Erről az Istenről szoktátok ti, keresztények azt mondani, hogy ő a Jóisten? Hogy szeret? Hogy Atya? Ugye, ti sem gondoljátok komolyan? Ti azt éneklitek, hogy »azt bünteti, kit szeret«. Hát akkor engem inkább ne szeressen! Ne törődjön velem, én sem törődöm vele.”

Ha elolvassuk Jeremiás siralmait, fontos felfedezést tehetünk. Ez az egész siralom nem embereknek szól. Jeremiás nem hagyja el Istent, hite megragadja őt, a próféta Istenhez beszél. Nincs ebben a siralomban vád, szemrehányás, felelősségre vonás, csak a panasz, a fájdalom, a kérdések kiöntése Isten elé. És eközben mégis sok minden történik. Jeremiás rádöbben az emberi felelősségre, nemcsak a másokéra, hanem a saját népéére is. Megérti, hogy keserves dolog elhagyni az élő Istent, hogy Isten keményen fegyelmező is tud lenni. De rádöbben arra is, hogy nincs magára hagyatva panaszával, Isten most is megszólítható, és a szenvedés mélyén is ott van az emberrel.

Egy találó mondás szerint senki sem eshet mélyebbre Isten tenyerénél. Ebből a felismerésből remény születik: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” (22. vers) Nem az olcsó vigasztalás szava ez, nem arról van szó, hogy történhetett volna rosszabb is, hanem a megújuló és megerősödő hit, az Isten irgalmába és szeretetébe kapaszkodó bizalom szólal meg benne.

Isten ott volt a New York-i terrortámadásnál, ott volt a természeti katasztrófák sújtotta emberekkel, ott volt Auschwitzban és Szibériában, Recsken és a Köztársaság téren, ott volt az áldozatokkal és a túlélőkkel, ott van az elszegényedőkkel, a munkahelyüket vesztettekkel, a rákos betegekkel, csak meg kell őt szólítani, neki kell elpanaszolni azt a rengeteg bajt, szenvedést, amely nyomasztja életünket.

Miközben ezt tesszük, megérlelődik a felismerés: Isten velünk van, és velünk együtt szenved. Jézus Krisztus kereszthalála Isten velünk való sorsvállalása. A kereszt szenvedéseiben Jézus levette rólunk a bűn miatti szenvedés felelősségét és vádját. Senkinek sem kell a bűnei miatt szenvednie. Ha megértjük, hogy nem büntetés a szenvedés, azzal a szenvedés súlyának nagy része lekerül rólunk. Jézus feltámadása pedig megszüli a reménységet, hogy a szenvedés, a világban tapasztalható rossz időleges, és eljön az idő, amikor Isten végképp véget vet minden szenvedésnek.

Ez a hit arra indít, hogy mindent megtegyünk az elkerülhető szenvedésekkel szemben, és békével elfogadjuk az elkerülhetetlen szenvedéseket.

Imádkozzunk! Bocsáss meg nekem, Istenem, hogy sokszor kételkedem szeretetedben és jóságodban. Köszönöm, hogy igéddel biztatsz, hogy a szenvedésben sem hagytál el. Adj több hitet és türelmet, hogy amikor kétségbe vonom szeretetedet, Jézus keresztjére nézve meglássam: mégis szeretsz. Ámen.

Balicza Iván