Kultúrkörök

Mielőtt leülnénk beszélgetni, még bekukkantunk a színpadra, ahol épp a Bánk bán díszletét építik; pár perc múlva már kávénkat kortyolgatjuk a művészbüfében. Kukely Júlia – a Magyar Állami Operaház Liszt-, Melis-, valamint Bartók–Pásztory-díjas magánénekese – kedves, közvetlen beszélgetőpartner, élvezet hallgatni. Igaz, társalgásunkat időről időre félbeszakítják – a gratuláló kollégák. A művésznőt ugyanis augusztus 20-án munkássága elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

– Szép ajándékkal lepték meg, ráadásul nem sokkal a születésnapja előtt. Engedje meg, hogy a lap olvasói nevében mindkét alkalomból – az érdemérem és a jeles nap alkalmából is – gratuláljak Önnek! A lovagkereszttel egy sikerekben gazdag pályafutást ismertek el. Egy olyan művész munkásságát méltatták vele, aki Sámsonházán látta meg a napvilágot. Azt gondolná az ember, hogy ebből a kedves nógrádi faluból göröngyös út vezethetett a fővárosba…

– Nagyon köszönöm a gratulációkat. Ami Sámsonházát illeti: nagyapám házában születtem, de csupán két hetet töltöttem ott, mert édesapám Salgótarjánban kapott állást, és a szüleim oda költöztek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a község ne töltött volna be fontos szerepet az életemben, hiszen számos szép emléket őrzök vele kapcsolatban. Sámsonházán töltöttem a nyarakat, sokat játszottam a gyerekekkel, énekeltem és hozzá tangóharmonikáztam, de olyan is előfordult, hogy – balettot tanuló kislányként – kérésre táncra perdültem az idősebbek előtt. Szerettem szerepelni.

– Szülei példáját követte? Esetleg ők is művészemberek?

– Nem, édesanyám háztartásbeli, édesapám elektromérnök. Látták, hogy a zenéhez van kedvem és tehetségem, ezért támogattak. Édesapám azt hitte, hogy zongoratanárnő akarok lenni; csodálkozott, amikor azt mondtam neki, hogy nem, minden vágyam, hogy operát énekeljek.

– Vidéki lányként, aki zenei nevelését a Palócföld szegletében kapta, miként került kapcsolatba az opera világával?

– A rádiónak, valamint a helyi zenei általános iskolának köszönhetően. Az éter hullámain számos nagy zeneszerző művét hallhattam, olyan neves művészek tolmácsolásában például, mint Házy Erzsébet. Az iskolámba pedig, amelyet 1959-ben alapítottak, az ország minden tájáról érkeztek kiváló pedagógusok. Mindennap volt énekóra, emellett lehetett néptáncot is tanulni, és be lehetett iratkozni a kórusba. Gyakran utaztak velünk Budapestre is, mert volt bérletünk az Operába és az Erkel Színházba. Nagyon sokat köszönhetek tehát általános iskolai nevelőimnek, miként természetesen későbbi, zeneakadémiai tanáraimnak – például Kroó György zenetörténésznek, Sziklay Erika énekművésznek vagy Mikó András rendező-tanárnak, akit második apámként szerettem.

– Alapfokú tanulmányai idejére tehető talán a felfedezése is?

– Igen, Zeke László látta meg bennem a tehetséget. A tehetséget, amelyről – általában véve – azt gondolom, hogy épp annyi örömöt ad, mint amekkora teher is egyben. Ez a felülről kapott talentum ugyanis hatalmas felelősséget jelent: használnom kell azt a kincset, ami rám bízatott – Isten dicsőségére és az emberek javára. A maximumot kell nyújtanom, és ehhez mindig képeznem kell magam. Többek között ezért nem tudok – egyelőre legalábbis – tanítani sem. Én még most is állandóan tanulok, és törekszem arra, hogy egyre jobb és jobb legyek.

– Csaknem harmincesztendős pályafutás után is…?

– Az ember állandóan változik. A teste, a lelke – és énekesként az énekhangja is. Van egy bizonyos időszak – talán nevezhetjük fénykornak –, amelynek múltával csökken az énekléshez szükséges kötőszövet és az izmok teljesítőképessége. Fizikai értelemben is meg lehet hát fáradni, és persze lelkileg is. Bár én úgy érzem, még jól bírom mindkét szempontból. Jó az állóképességem, és a közönség szeretete is újra meg újra feltölt lelkileg. Ezért is sajnálom, hogy az Erkel Színház ideiglenes bezárásával tovább szűkült a fellépési lehetőségek száma…

– Az előbb Isten dicsőségét és az emberek javát említette. Erre gondolva bizonyára talál magának új célokat, kihívásokat…

– Az Operaházban is vannak még szerepeim – például az Elektra, a Traviata és a Cosě fan tutte című operákban –, de emellett szívesen vállalok koncerteket, illetve jótékonysági fellépéseket különböző felekezetek templomaiban. Szerencsére mindenhová hívnak, bár – az igazat megvallva – evangélikus részről nem halmoznak el felkérésekkel, a Deák térre például még egyszer sem invitáltak… Persze akadnak kivételek. Mint például tavaly december 9-e, amikor felléptem gyülekezetemben, a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség templomában tartott jótékonysági hangversenyen, amely az erdélyi szórványmagyarság megsegítését szolgálta.

– Bocsásson meg, hogy a szavába vágok. Ha jól tudom, Ön Rákospalotán lakik. Hogyhogy a Fasort tekinti lelki otthonának?

– Amikor Salgótarjánból a fővárosba költöztünk, a szüleim a Baross utcában találtak albérletet, és édesapám ennek a gyülekezetnek az akkori lelkészénél, Szirmai Zoltánnál jelentkezett azzal, hogy ide szeretnénk tartozni. És bár nem az Erzsébetvárosban lakom, „itt ragadtam”: itt volt az esküvőm, itt keresztelték a leányomat, ő később itt is konfirmált, és a fasori gimnáziumba járt. Az is évek óta természetes a számomra, hogy szenteste délutánján, az ünnepi istentiszteleten eléneklem a Csendes éjt. Tavaly óta, amikor presbiterré választottak – ezt nagyon megtisztelőnek érzem, és büszke vagyok rá, hogy felkértek erre a tisztségre–, még inkább kötődöm ide.

Visszatérve az említett múlt téli jótékonysági koncertre: Tempfli József végezte az igeszolgálatot. Ez a fellépés azért nevezetes számomra, mert miután véget ért, a római katolikus nagyváradi megyés püspök odalépett hozzám, és arra kért, hogy ha módomban áll, minél gyakrabban látogassak el szülőföldjére az ott élő magyarokhoz. Ilyen szíves invitálásra nem tudtam nemet mondani; így vette kezdetét az erdélyi jótékonysági koncertek sorozata. Ezeken a fellépéseken általában azt a műsort adom elő, amely az asszonysors különböző stációit igyekszik bemutatni. Ebből az anyagból egyébként lemez is készült Templomi áhítat címmel.

– Bizonyára szerepel a tervei között egy újabb lemez elkészítése is…

– A jövőben is arra törekszem, hogy elvégezzem a nekem adatott feladatot, tegyek meg mindent „az ügy” érdekében: azaz a magam eszközeivel igényesen, minél magasabb művészi szinten közvetítsem mindenki felé a hit és a zenében meg az életben rejlő szépség üzenetét. Mert ez számomra nem egyszerűen csupán kötelesség, hanem szolgálat.

Gazdag Zsuzsanna