Keresztutak

A katolikus városmissziós hét egyik rendezvénye-ként szeptember 21-én, pénteken ökumenikus alkalomra került sor a Szent István-bazilikában. Ennek keretében Kránitz Mihály, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottságának tagja, az együttlét szervező házigazdája tíz-tíz perces tanúságtételre kérte fel a testvéregyházak képviselőit: Michael Saikos görög ortodox érseket, Gáncs Péter evangélikus püspököt, Varga László református püspökhelyettest és Imrényi Tibor szegedi ortodox lelkészt. Kránitz Mihály köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a városmisszió logója többek között az összeilleszkedő részekről üzen, a hídnak fontos ökumenikus üzenete van. Az alábbiakban Gáncs Péter beszédét közöljük.

Napjainkban feltartóztathatatlannak látszik az urbanizáció, az emberiség nagyobbik fele már városokban él. Miközben sokan hagyják el őseik földjét, és a nagyvárosokban keresnek munkát, új életet, mások szinte pánikszerűen költöznek ki a zajos betondzsungelből élhetőbb vidékekre.

Ellentmondásos, ambivalens viszonyunk van a városhoz. Mint belvárosi lakos naponta élem át, amint a tömegek a reggeli órákban beözönlenek a városba, majd pedig estefelé szinte menekülnek belőle, mint egy süllyedő hajóról. Az egyházi viszonyulás is ellentmondásos. Harminc éve, amikor elvégeztem a teológiát, egyértelmű volt a püspöki stratégia: senki sem kezdhet a városban, előbb kóstoljon bele a vidéki szórványmunkába! Akkoriban karriernek számított, ha valaki Budapestre kerülhetett. Ma a fővárosi gyülekezetekbe a legnehezebb lelkészt találni… Kiderült, hogy a függőleges szórvány embert próbálóbb terep, mint a vízszintes szétszóródottság.

Időnként olyan szélsőséges vélemény is megfogalmazódik, hogy a falu Isten alkotása, a város viszont ördögi találmány. Nyilvánvaló, hogy ez a torz látásmód idealizálja a ma csöppet sem idillikus helyzetű magyar falvakat, és ugyanakkor démonizálja a várost.

A szélsőségeket elkerülendő lapozzunk bele a Szentírásba: vajon maga Isten hogy tekint a városra? Rögtön az őstörténetben, a bábeli toronyépítés kapcsán arról olvashatunk, hogy „az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek” (1Móz 11,5). Néhány fejezettel később, Sodoma és Gomora pusztulása előtt hasonlót olvasunk: „…lemegyek, hogy megnézzem…” (1Móz 18,21) Isten tehát nem közömbös a város sorsával szemben, nem hagyja magára.

Látogatásának nemcsak ítéletes vége lehet, amire – városmissziós szempontból – a megtérő Ninive a legpozitívabb példa. Jónás könyvének megkapó csattanója az Úr vallomása: „…ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost…?” (Jón 4,11)

Ez az empatikus szeretet árad Jézus szavából is, aki siratja a vak és konok várost, Jeruzsálemet. De a vesztébe rohanó népről nem mond le, hiszen könnyeit letörölve bemegy a templomba, és visszaadja azt eredeti rendeltetésének.

Örömmel kísérem – részben személyesen is átélve – a budapesti városmissziós hét eseményeit fővárosunk utcáin, terein. Úgy érzem, itt is, most is Urunk gyógyító szeretete testesül meg. Budapestnek nemcsak tiszta levegőre, egészséges ivóvízre, jobb közlekedésre van szüksége, hanem spirituális létszükséglet mindaz, amit ebben a pár napban hallhat, láthat, kaphat az utca embere a városmisszión keresztül. Attól tartok, nálunk sem jobb a helyzet, mint az egykori Ninivében, ahol a Szentírás szerint nem tudtak különbséget tenni az emberek a jobb és a bal kezük között…

De nemcsak a városnak létszükséglet ez a pár nap, hanem nekünk, keresztény egyházaknak is egészséges ébresztő. Kissé bizarr képpel élve: Jézus kinyitotta templomainkat, és jó pásztorként kiterelte juhait a friss levegőre, az emberek közé, a világ sokszor cseppet sem vonzó valóságába. Oda, ahová közös küldetésünk szól!

Remélem, nemcsak a város, de egyházaink is megváltoznak ezen a héten. Kilépünk a ma már senki által ránk nem kényszerített elszigeteltségből. Remélem, az egy hétre vonzóan kitárt templomajtók nem fognak újra taszítóan bezáródni.

Remélem, nem csak kampányszeretetről, kampánymisszióról, kampányökumenéről van szó. Ezek után nemcsak épületeink, de közösségeink, kommunikációnk, egész egyházi életünk és szolgálatunk is nyitottabb lesz. Nyitott fölfelé: közös Urunk felé! Nyitott egymás felé, és nyitott kifelé, a város, az egész teremtett világ felé.

Vallom, hogy ez a város jövője, az egyház jövője, a város és az egyház Urának reménysége!

Részlet az ökumenikus liturgia záróimádságból:

Jézus Krisztus! Te adj számunkra erőt, hogy a szeretet és az igazság szellemében járjuk az egység felé vezető utat. Ne engedd, hogy elcsüggedjünk, amikor az utolsó vacsorán mennyei Atyádhoz intézett szavaidat akarjuk megvalósítani: „Legyenek mindnyájan egy!” Ámen.