A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 17. vasárnap – Lk 14,1–11

Még ebéd közben is figyelték Jézust! S „véletlenül” ott volt egy vízkóros ember is – az akkori hivatalos teológiai gondolkodás szerint szenvedélybeteg. Jézus első kérdése direkt: szabad-e gyógyítani sabbáth (sábesz, sabbát) napján? A farizeus törvényismerők megfontoltak: válasz nincs. Semmi vita. Túl okos a partner, de hátha belenavigálja magát saját vesztébe. Jézusnak mennyei teljhatalma van: kézen fogja a beteget és gyógyultan bocsátja el.

Jézus második kérdése a gyógyítás után indirekt, áttételes, szubjektívvé tett. De ha fiatok vagy vagyonotok esett a kútba sabbáth napján, az ünnepnapon? – Válasz most sincs! A szövegkritikusok vitája csak csigázza a lefordított szöveg feszültségét: beleeshet szombaton a kútba akár egy szívből szeretett gyermek vagy egy vagyont érő jószág, de egy értékes pecsétgyűrű is – mindegy; ki szabad-e menteni sabbáth napján?

A jézusi végső következtetés: még a sabbáth törvényénél is van fontosabb! Fontosabb, hogy segítsünk a beteg emberen, a bajba jutott felebaráton – Jézus gondolkodása szerint. Akinek segítségre van szüksége – sabbáth napjától, ünnepnaptól függetlenül –, kapja meg. Hát persze, erre nem lehet mit felelni.

Csakhogy fordult az idő kockája. Nincs vagy alig van már sabbáth (ünnepnap) az evangélikusok között. Szomorú, hogy még a vasárnap is alig létezik, és az ünnep megszentelésének parancsolata süket fülekre talál, konok szívekről pattan le. Csakhogy ma már nem a bajba jutottakon, betegeken akarunk vasárnaponként segíteni, hanem leginkább önmagunknak és szeretteinknek ártunk azzal, hogy félreértettük az evangélium lutheri módon értelmezett szabadságát, és az ünnepnapot, a vasárnapot is közönségessé tettük.

Jézus aligha ezt akarta! Azt igen, hogy a bajba jutott embernek az Úr napján is segítsünk. De azt bizonyosan nem, hogy a szent ünnepnapot a közönséges gürcölés, a kuli napjává tegyük, vagy hogy ne lehessen elérni az angliai helyzetet sem, hogy vasárnap csak az ember legalapvetőbb szükségleteit kielégítő szolgáltatások működjenek (kórházak, tűzoltóság…).

A segítségre szoruló beteg, bajba jutott ember és a sabbáth (ünnep) konfliktusából az embernek kell győztesen kikerülnie, de ez nem feloldása a szent ünnepnapnak, a harmadik parancsolat érvényességének, mert akkor – eltörölt ünnepnapjaink miatt – önmagunkat tesszük beteggé. Mi is farizeusok vagyunk, ha erre vagy valamely hasonló történetre támaszkodva továbbra is erősködünk, hogy az ünnepnapokra nincs szükség, legfeljebb szünnapokra, amikor tovább lehet aludni, vagy többet lehet tévézni.

Evangélikus keresztényi tudatunkból kiveszni látszik az ünnep, illetve a vasárnap fontossága. Megfosztottuk szent jellegétől, szekularizáltuk, és a másik végletbe estünk, mert mi már a kútba esett békát is szeretnénk kimenteni, hátha kedvünkre való figurává változik, és teljesíti három kívánságunkat…

Ebéd közben Jézus tovább folytatja az egyoldalú diszkussziót, az asztali beszélgetést, mivel látja, hogyan tolakodnak a vendégek a főhely felé. Ebből Jézus finom igazságot formál: nincs szükség ennyire felfokozott becsvágyra, visszafogható a nagyravágyás, nem nekünk kell magunkat az élre tornáznunk, csúcsra könyökölnünk, előretaposnunk – várjuk meg, amíg a meghívó magától feljebb ültet. Egyedül az óvatosan tartózkodó magatartás a bölcs. Talán jó ezt is meghallanunk, bár most nincsenek gyülekezeti választások.

S megint csak fordult az időkocka. A lelki táplálékot (mert nem csak kenyérrel él az ember) kínáló istentiszteleti alkalmainkon a többség igyekszik minél messzebb ülni a főhelytől, azaz az oltárasztaltól, különösen is a terített oltárasztaltól. Közelében a padok ásítóan üresek. Szerénység vagy álszerénység – de valami visszatart minket attól, hogy közeledjünk az Úrhoz. Azzal áltatjuk magunkat, hogy mi „lélekben” vagyunk közel, de némely (például tragikus) élethelyzetben drámaian kell szembesülnünk azzal, hogy mégis messze vagyunk tőle. Ez kiderül betegség idején vagy a gyászban, amikor a valóban istentávolságban élő furcsa hangsúllyal mondogatja: „De most hol van az Isten?” Ezzel a szitokformulával tovább rontjuk a helyzetünket.

Modern, evangélikus farizeusi, minimum lutheránus félreértés, hogy kötelező a templomban a hátsó sorba ülnünk. Pedig ezzel sokszor csak a szent ügytől való idegenségünket fejezzük ki, Krisztustól való valós távolságunkat demonstráljuk. Bár ott vagyunk, s lehet, hogy közelítgetünk is az Úrhoz, de mint a csigák, és félő, hogy még le is ragadunk valahol! Engedjük, hogy a szent ige (melynek gazdája Jézus) gyógyítson minket!

Imádkozzunk! Urunk, bocsásd meg, ha szavadat félreértve megsértjük ünnepnapodat, a lelki táplálék alkalmait! Bocsásd meg, ha szavadból álszerénység született a szívünkben! Gyógyíts bennünket, hogy megszenteljük napodat, de segítő szeretetünket se vonjuk meg attól, akinek szüksége van rá. Gyógyíts, hogy álszerénység helyett ügyed szolgálatáért égjünk Szentlelked tüzével. Ámen.

Ribár János