Ige+hirdető

Aki titeket hallgat...

Ki színesebben, ki egyszerű szavakkal szól. Van, aki képekkel illusztrálja a mondandóját, mások mellőzik a képes beszédet – igehirdetője válogatja. Van hallgató, aki szinte belekapaszkodik a képekbe, van, aki mellébeszélésnek tartja a sok illusztrációt. Kinek van igaza, mi a helyes, mi a mérték?

A próféták igehirdetése tele van képekkel. Emlékszünk a fazekasra Jeremiás könyvéből vagy az Úr szőlőjére Ézsaiás könyvében. Ezékiel látomásai pedig csak úgy tobzódnak a képekben. Sorolhatnánk a többit is, a „kispróféták” könyveitől kezdve a Zsoltárok könyvének gazdag képanyagáig.

Az Újszövetség apostoli anyagaiban is bőven találunk képes beszédet. Pál, de a többi apostol is előszeretettel használja ezt az eszközt: olvasunk futásról, bokszolásról, testről és tagjairól, egyház és házasság hasonlóságáról, bizonyságtevők fellegéről; a Jelenések könyvére nem is térek ki, hiszen az egy nagy, mondhatni, filmmé összeálló képsorozat. Az igazi kincsestár azonban az evangéliumokban található. Jézus sok-sok képet használ, hogy szemléltesse mondandóját. Gondoljunk csak a példázatokra. Juhokról, kősziklára épített házról, fényről, hegyen épült városról, kenyérről beszél Jézus. Érdemes lenne listázni a jézusi képeket. Hosszú lenne a sor.

Ebben az értelemben minden kor igehirdetőjének példa az Ószövetség és az Újszövetség anyaga. Isten igéjét hirdetve döntő „szakmai” szempont az érthetőség. Nem is csupán az, hogy a szó a hallgatók füléig és azon keresztül az értelméig jusson: sokkal inkább az, hogy az embert mindenestül, a maga egészében érintse meg.

Szükség van rá, hogy szemléltessünk. Egy-egy találó kép segít kibontani Isten szavának mély üzenetét. Az életből vett illusztráció nemegyszer segít abban, hogy a hallgató megérezze: „Rólam van szó, ez olyan, mint én vagyok, ez hasonlít a helyzetemre.” Hallottam már azonban olyan véleményt – rendszeresen templomba járó embertől –, hogy a képek mindig gyengítik az eredeti mondanivalót, hiszen minden hasonlat egy kicsit sántít, s a legtöbb kép csak egyetlen ponton kapcsolódik az ige mondanivalójához, sok tekintetben azonban eltér tőle.

Az igehirdetőnek mérlegelnie kell: az illusztrációsorozat segít-e az ige megértésében, befogadásában, elmélyítésében, vagy csak „töltelék”? Ha a hallgatóknak történetet mondunk el, a képek nemcsak segíthetik az ige érvényesülését, hanem el is takarhatják a lényeget. Nem egy igehallgatótól hallottam, hogy a képekre emlékszik, a szemléltető történet érdekes volt, de az igét már elfelejtette… A képről az ige jut eszünkbe, vagy a prédikációból csak a kép maradt meg? Ez az izgalmas kérdés, amelyet a prédikáló lelkésznek mérlegelnie kell.

Nagy kísértése a mindenkori igehirdetőnek az is, hogy „sztorizzon”. Ültem már olyan szószék alatt, ahonnan egy prédikációban három-négy történet is elhangzott. Pedig az illusztráció akkor „ütős”, ha mértékkel használják. Ismerek néhány kegyes anekdotagyűjteményt. Jópofa történetek sorakoznak bennük. Nemegyszer olyanok, mint a léggömbök: színesek, de hamar kipukkannak. Nincsenek egy súlycsoportban az ige mondanivalójával. Ezért bármennyire „látványosak” is, java részük messzire elkerülendő. Különben az ige igazgyöngye bóvlik, bizsuk közé keveredik. (Lám-lám, itt is egy kép…)

Lelkész testvéreimtől tudom, hogy sokszor vért izzadnak azért, hogy egy jó illusztrációt találjanak. Ne erőltessük mindenáron! Néha a kevesebb a több. Az egyszerű szavak többet mondanak, mint a színes kép. Lehet, hogy Amerikában a jó igehirdetés elengedhetetlen kelléke egy adag jó humor, egy találó poén, de a mi kultúránkban más az egyszerű gondolatok súlya. (Péld 25,11: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.”)

A képek, színes történetek használatának a célja a szemléltetés. Mindaddig érték, segítség, amíg abban segíti a hallgatót, hogy mélyebben megértse az ige üzenetét. Abban a pillanatban azonban fölösleges, sőt akadály, amikor öncélúvá válik, amikor csupán „kis színessé” válik, nem pedig az igét emeli ki.

Hafenscher Károly (ifj.)