Keresztény szemmel

Aki nap mint nap tömegközlekedési eszközökkel utazik, nagyon jól tudja, mennyire próbára teszi az ember türelmét a tülekedés, a zsúfoltság még akkor is, ha csak néhány megállónyit kell mennie. Már-már csodaszámba megy, ha egy-egy reggeli járaton ülőhelyet találunk.

Nemrégiben egy reggel buszra szállva nagy boldogsággal töltött el, hogy leülhettem, mivel törékeny csomaggal utaztam. Kényelembe helyezve magam, eligazgatva a csomagot szétnéztem: kicsit megkopott, ám annál koszosabb üléshuzatokat láttam az előttem lévő üléseken, graffitit a busz oldalán, rágógumival eltömött jegylyukasztót. Aztán a nézelődést befejezve kézbe vettem az akkoriban olvasott könyvemet, a Képes állatenciklopédiát. Néha fel-felpillantottam belőle.

Ugyanúgy viselkedtek az emberek egymással ezen a járaton is, ahogyan a tömött buszon általában szoktak. Egy babakocsit toló anyuka közelében húsz év körüli fiatalember ült szotyolázva. Az anyuka leszálláshoz készülődött, ő azonban nem mozdult; egy ötven körüli nő sietett a fiatalasszony segítségére, lesegítette a babakocsit. A fiatalember pedig szotyolázott tovább békésen, a maghéjakat az ülőhelye mellé szórta. Egy diáklány kis híján a buszon felejtette az esernyőjét, de egy idősebb nő figyelmeztette – köszönet helyett egy szájhúzás volt a válasz. Egy fiatal pár az egész világnak meg akarta mutatni, hogy ők igenis összetartoznak, ám a csók hevében kiömlött a lány kezében lévő kóla. Egy másik utas az ázott kiskutyáját ültette fel az ülésre, egy harmadik pedig megengedte, hogy három év körüli gyermeke sáros lábbal álljon fel rá. Egy férfi a magánélete apróbb-nagyobb gondjait beszélte meg valakivel telefonon igen jól hallhatóan – mit sem törődve azzal, hogy ezek nem tartoznak másokra –, közben fél kézzel tojásos szendvicset evett, amelyből néha kihullott egy-egy tojásdarabka.

Aztán felszállt egy hajléktalan nő télikabátban, fején turbánszerűen megkötött vastag pulóverrel. Kicsi, rozoga hátizsákja és hatalmas nejlontáskája volt. Megállt mellettem, s nézte, mit olvasok. Nem kérdezett, nem hajolt közel, nem érintett meg, csak nézett. Zavarba ejtő ebben a figyelmetlen világban… Ránéztem én is. Mosolygott. Megkérdezte, mit olvasok. Visszamosolyogtam, és megmutattam az enciklopédiát. Rég látott már ilyet, nagyon megörült. Öröme rám is átsugárzott, invitáltam, jöjjön mellém, böngéssze velem kicsit, ha érdekli. Ettől ő jött zavarba, de hamarosan egy újságot húzott elő a szatyorkából és az ülésre terítette. Így ült mellém. Leszállás előtt megkínáltam egy szendviccsel. Megköszönte és eltette. L eszálltam a buszról, és viszszanéztem a továbbutazó hajléktalanra. Felállt az ülésről, a papírt összehajtva visszatette a nejlontáskájába, s az ajtó mellé állt kis vagyonával. Én a munkahelyem felé vettem utamat, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyien tanulhatnának ettől a hajléktalan nőtől…

Gergely Judit