Keresztény szemmel

Egy szépséges délutánon… egy olyan ritka pillanatban, amikor sem nem ültem tömött, izzadságszagú buszon, sem nem cipeltem kenyérrel, tejjel teli cekkert, sem nem rohantam versenyt az idővel az óvodából a napközibe, sem nem hívott fel éppen valaki a mobilomon… egy ilyen szépséges péntek délutáni percben, a fővárosi kék ég alatt séta közben megállított egy fiatal férfi, és arról érdeklődött kétségbeesetten, hogy hol talál a közelben egy Budapest-térképet.

Na már most, a főváros sűrűbb részein szüntelenül próbára vagyunk téve emberbarátságból. Vannak „gonosz” napjaim, amikor dühösen elfordítom a fejem minden egyes sánta, ál- vagy valódi kéregetőtől, csontvázzá fogyott hajléktalantól, osztogató mozdulataiba belezavarodott szórólapostól és jól öltözött biztosítási ügynöktől. Mérges vagyok rájuk, hogy zavarni merészelnek.

Vannak azonban jóságos napjaim, amikor készséggel elveszem a szórólapot, a kéregetőnek a szemébe nézve adok néhány forintot, és még az ügynöktől is elnézést kérek, amiért nem tud belőlem hasznot húzni.

Épp egy ilyen napot fogott ki az a fiatal férfi, aki a térképpel kezdte, és hosszú történettel folytatta. Nem tudom, miért hallgattam meg. Talán mert én is reménykedem, hogy meghallgatnak, ha bajban vagyok. Vagy mert elképzeltem, hogy a saját gyerekeim vagy diákjaim kerülnek majd bajba egyszer egy ismeretlen város utcáin. Vagy egyszerűen mert nem volt büdös, nem volt rámenős, és én is elszoktam már attól, hogyan is kell viselkedni, ha véletlenül nem sietek sehova.

Amikor már ott tartott, hogy ellopták a táskáját a villamoson, és nem tud most hazamenni, se pénze, se mobilja, a hivatalok bezárva, ő pedig vidéken lakik, akkor rémlett fel bennem először halványan, hogy persze, pénzt fog kérni, méghozzá sokat, mert a történet szerint vonatra kell neki. Ahogy figyelmesen hallgattam tovább, az is eszembe jutott, hogy sajnos van nálam pénz, és sajnos nem jut eszembe egyetlen cím sem, ahova el lehetne irányítani egy ilyen bajbajutottat péntek délután.

Ahogy sejteni lehet, a pénzt végül átadtam – persze megígérte, hogy megadja, mikor meglesz a táskája –, és abban a pillanatban boldog voltam, hogy segíthettem. Csak lassan, továbbsétálva kezdett átjárni a mindent megrágó, savanyú szégyen: átvertek. Megloptak, méghozzá a saját hozzájárulásommal. Az én hibám. Megérdemeltem.

A valódi szégyen iszonyú.

Miért akadt utamba ez a csaló? Talán hogy hazaérvén átélhessem: rászorulok szeretteim elfogadó szavaira, mozdulataira. Talán hogy diákjaimnak elmagyarázhassam: vigyázat, a hazugság működik! Talán kaptam vele egy újabb imatémát, újabb nehezen szerethető felebarátot. Mennyi „talán” egy néhány perces találkozás után…

Ittzés Szilvia