Keresztény szemmel

Ezerötszáz forint. Talán ennyin múlott egy ember élete. Valójában kétezerre lett volna szüksége, de ott, a bevásárlóközpontban ülve, tárcámban egy tízezressel, csak ennyi „aprópénzt” tudtam összeszedni. Azóta is csak remélni tudom, hogy a házinéni, akinek a lakbérrel tartozott – látván az erőfeszítést, hogy előteremtse az adósságot –, nem rakta ki az utcára.

Kettőnk közül, biz’ Isten, én voltam a rémültebb. Pedig ő készült eldobni az életét. Látván meglepettségemet, értetlenségemet, majd az arcomra kiülő tehetetlenséget, tanácstalanságot, észlelvén reszketésemet, még ő vigasztalt és bátorított, próbált lelket önteni belém, és megnyugtatni, nincs félnivalóm.

Pedig hogyne lett volna! Ott gubbasztott mellettem egy ember, aki eredetileg csak azt kérdezte, hol található telefon az épületben. Suttogott. Mentőket emlegetett… Rosszul van valaki? De miért nem kiált, már rég itt lehetnének… Aztán sikerült kibogoznom, hogy tulajdonképpen neki lesz szüksége rájuk, mert most felmegy az üzletközpont tetejére, és ugrik… És ugye aztán valakinek értesítenie kell a mentőket és a rendőrséget.

Összehajtogatott papírlapot szorongatott a kezében. Rajta címzés. A házinéninek írta. Nem végrendelet volt ez, hisz nem volt mit – és főleg kit – hátrahagynia. Egyszerű magyarázatot tartalmazott a papír, egy búcsú- s egyben bocsánatkérő szót.

Hangja, tekintete, egész lénye őszinteségről tanúskodott. Nem kéregető volt. Nem szélhámos, aki kipécézett magának, mondván, ez a naiv fiatal lány ideális célpontja lesz kegyetlen játékának: be lehet csapni, elhiszi, hogy bajban vagyok, megsajnál, próbál menteni, menekülni lelkiismeret-furdalása elől.

Szabadkozott. Ő csak oda akarja adni valakinek ezt a levelet, megkérni, juttassa el annak, akinek íródott… már megy is, nem akar feltartani… biztos várok valakit, nehogy kellemetlenségem legyen abból, hogy meglátnak vele.

Nehezen hitte, hosszan kellett győzködnöm, hogy nincs életbevágó szükségem arra a pénzre. De van hol aludnom, van mit ennem? Többször is megnyugtattam: igen, megengedhetem magamnak, hogy nekiadjam. Fogadja el, sajnos csak ennyit adhatok… a házinéni biztos megérti, és örülni fog. Minden jóra fordulhat. Ígérje meg, hogy elmegy hozzá, elfelejti, alig tíz perce miért is szólított meg engem, a levelet pedig tépje szét, dobja ki…

De mikor és hogyan tudja visszafizetni nekem? Nem akar az adósom maradni. Akkor tekintse ajándéknak! És az ajándékot nem szokás visszaadni… legfeljebb megköszönni.

Egy ölelés. Egy igazi, valódi, teljes szívből jövő, hálát rebegő ölelés – egy vadidegen embertől, aki amilyen hirtelen és váratlanul bukkant fel az életemben, olyan gyorsan és észrevétlenül távozott is.

Kimenekültem az épületből. Nem mertem visszanézni. Hol a hideg rázott, hol a forróságtól remegtem. Csak baktattam az utcán. Felettem a borús, szürke égbolt, a fákról már hullottak az elsárgult falevelek.

Csütörtök volt. Halottak napjának előestéje.

– vitális –