Keresztény szemmel

Az elmúlt hetekben gyakran találkozhattunk a Magyarország és Szlovákia kapcsolatait érintő híradásokkal. Mindez különösebben nem meglepő annak fényében, hogy két európai uniós tagállam közt jó ideje nem volt olyan mély konfliktus, mint amilyennek most északi szomszédainkkal kapcsolatban tanúi lehetünk. Ha komolyan vesszük azt az unos-untalan hangoztatott mondatot, hogy az Európai Unió nem csupán gazdasági szervezet, hanem valódi értékközösség, akkor joggal vethető fel a kérdés: vajon milyen értékek mentén is szerveződik az immáron huszonkét tagállam?

Soha nem hittem azoknak, akik valami furcsa csodavárással tekintettek uniós tagságunkra, akik azt gondolták, hogy évtizedes, netán évszázados konfliktusok fognak egy csapásra megszűnni, a határok átjárhatósága pedig majd megjelenik abban a bizony igazán soha nem definiált európai identitásban. Sok frázis, kevés igazi tartalmi magyarázat, sok politikai érvelés, kevés valódi lehetőség az évtizedekig elfojtott ellentétek kibeszélésére. Ezzel teltek az elmúlt évek. Az európai légvárépítésnél talán hasznosabb lett volna az évszázadok alatt kiégetett és épp ezért elnyűhetetlen agyagtéglák kupacaiból módszeresen újrarakni szerényebb, de biztonságosabb épületeinket.

Az előbbi mondatok olvastán talán többen felkapják a fejüket, hogy vajon miért is ez az euroszkeptikus zsörtölődés. Nos azért, mert – nem vitatva az európai gondolat helyességét – egyre gyakrabban történik meg, hogy az eljövendő tagság, az európai szalonképesség bizonyítása érdekében elnyomott indulatok a brüsszeli révbe érve a korábbinál is nagyobb vehemenciával törnek elő. Nem látjuk egyelőre annak nyomát, hogy az uniós tagság valódi gyógyírt jelentene a vélt vagy valós történelmi sebekre.

Ha a demokratikus alapelveket, a jogállam tág definícióját tekintjük, akkor természetesen lehet értékközösségről beszélni. Így viszont felmerül a kérdés, hogy miben különbözünk az Egyesült Államoktól. Az öreg kontinens sajátja mindig is a sokféleség volt, néhány száz kilométerenként más-más népcsoport, más nyelv, mentalitás. Mi lehet az a közös nevező, mely feledtetni tudná az elmúlt évszázadok történelmi traumáit?

A nemzeti hovatartozását és szociális helyzetét tekintve igen különböző európai népesség első nagy integrációs „projektje” a kereszténység felvétele volt. A katolikus egyház befolyása, az emberek istenfélelme, a közös hit ereje – ha nem is mindig és mindenütt, de – általában le tudta gyűrni a különbözőségből fakadó indulatokat. A nemzettudat kialakulását is serkentő reformáció nagy változást hozott: a reformátorok hitének végleges elterjedését biztosító harmincéves háború a világtörténelem egyik legvéresebb és bizonyosan leghosszabb összecsapás-sorozata volt.

Évszázadok múltán itt élünk Kelet-Közép-Európában, a majdnem periférián mi, a lutheri reformáció sajnos egyre fogyatkozó örökösei. Kis közösségben, többféle nemzeti hagyománnyal, különböző lelkiséggel. Kollektív emlékezetünkben ott él Trianon, a második világháború borzalmai, a kitelepítések, lakosságcserék, 1956 veszteségei, a puha diktatúra kis kompromisszumai. És persze minden vitánk és marakodásunk ellenére ott él az egymás sokféleségét elfogadó vagy legalábbis kezelni tudó, közösen megélt hit, a lutheránus felekezetiség tapasztalata is, mely olykor álszent hallgatással, olykor a nyílt konfrontációt követő taktikus kompromisszumkészséggel el tudta kerülni az ellentétek eszkalálódását. Egy értékközösség magasztos és praktikus megjelenési formái ezek, melyeknek sok hasznát vehetjük a mai világban, akár szlovák–magyar viszonylatban is.

Természetesen felháborít Malina Hedvig ügye, elszomorít a Pozsonyba látogató magyarokat ért inzultus, a Bene�-dekrétumokat magasztaló szlovák parlamenti kórus, Andrej Hlinkának a szlovák nemzeti panteonba való emelése pedig nem csak azért aggaszt, mert katolikus lévén nem kedvelte az evangélikusokat. Mindemellett teljesen természetesnek tartom, hogy egymás országaiban támogatnunk kell az Isten igéjét anyanyelvükön, szlovákul, magyarul hallani akaró közösségek életben maradását, mi több, felvirágzását. Végtelenül sajnálom, hogy megváltunk a budapesti szlovák gyülekezet Rákóczi úti templomától, s nagyon remélem, hogy szlovákul beszélő lelkészeink egyre többször kamatoztathatják nyelvtudásukat istentiszteleteinken.

Örülök, hogy Milo� Klátik szlovák egyetemes püspök látogatása alkalmával igen szűk körben elkölthettem vele egy vacsorát. Világosan beszéltünk, értettük egymás szándékait. Igazi testvéri, ha tetszik, értékközösség volt, melyet erősített kilencvenkét éves nagyanyám jelenléte is, aki igazi pozsonyiként a legtermészetesebb módon váltott németről szlovákra, majd magyarra és vissza.

Ha valaki, hát ő sokat látott az elmúlt évszázadból; amit én a kollektív emlékezet részeként írtam le, az számára fájó, személyes tapasztalat. Hite, derűje, anekdotáinak humora megerősített abban a meggyőződésben, hogy evangélikus közösségünknek a határ mindkét oldalán fontos szerepe lehet az országaink közötti ellentétek mérséklésében. Egy hosszú, hittel élt élet üzenete ez. Csak megköszönni tudom.

Prőhle Gergely