Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Sorozatunkban többféle igehirdetés-típusról esett már szó. Személyhez is kötődik, igehirdetési iskolákhoz is kapcsolódik, s bizonyára egyetlen igehirdető pályája alatt is változik, váltakozik, hogy ki milyen formát, típust, metódust választ akkor, amikor Isten szavát szólaltatja meg. Jelen cikkünk írója a narratív igehirdetésről vall az olvasónak. Kiváló folytatása ez a Sztorizunk vagy illusztrálunk? című korábbi írásunknak. (H. K.)

Posztnarratív korban élünk. Közösségi életünkből eltűnőben vannak a történetek. Mesélő szülők és nagyszülők helyett sokcsatornás televízió és a számítógép neveli (?) az új évezred gyermekeit. Ki emlékszik már a hosszú téli estéken tengerihántás közben elbeszélt történetekre? Az egyházi életben is kevés teret kapnak a történetek, legfeljebb gyermekbibliakörökben kerülhet rájuk sor. A teológiai megfogalmazások mind bonyolultabbak lettek.

Pedig ez nem volt mindig így. A keleti ember életeleme a mesélés, a történetmondás. Az arab világban az Ezeregyéjszaka meséire gondolhatunk, zsidó környezetben pedig a rabbik elbeszéléseire. Csak egy példa erre. Megkértek egyszer egy rabbit, akinek a nagyapja a híres elbeszélőnek, Baal Sémnek a tanítványa volt, hogy meséljen el egy történetet. Ő ezt mondta: „Történeteket úgy kell elbeszélni, hogy segítsünk velük az embereknek. A nagyapám béna volt. Egyszer megkérték, hogy beszéljen tanítójáról. És akkor ő elmondta, hogyan szokott a szent Baal Sém ima közben szökellni és táncolni. A nagyapám ott állt és beszélt, és a történet annyira magával ragadta, hogy egyszer csak ő maga is szökdécselt és táncolt, ahogy mestere is tette. Mesélés közben kigyógyult bénaságából. Így kell a történeteket elmondani.”

A Szentírás tele van színesnél színesebb elbeszélésekkel. Ezek is terapikus, gyógyító történetek. A bibliai szerzők elbeszélésekbe ágyazva közvetítették a kinyilatkoztatás titkát. „És mondd el fiaidnak azon a napon: amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velünk, amikor kijöttünk Egyiptomból.” (2Móz 13,8) Jézus is a példázatokat tartotta a leghatékonyabb formának. Ezek a parabolák pedig a legegyszerűbb hallgatók számára is érthető, őket mintegy a történet részévé avató színes elbeszélések voltak. A rabbi fenti példájához képest azonban óriási a különbség: ebben az esetben nem az elbeszélő, hanem a hallgató gyógyul. Példázataiban Jézus egészen hétköznapi történetek segítségével tudott Istenről beszélni. A profán segítségével volt képes megragadni a szentet.

Az ősegyház azonban lassan mintha elfelejtette volna a hitnek ezt a természetes anyanyelvét. Egyre elvontabb, spekulatívabb lett a tanítás. A történeteket felváltották a dogmák.

Pedig a hitéletben ma is lenne helyük a történeteknek. Luther is felismerte ezt, amikor arról írt, hogy amíg az igehirdető a megigazulásról prédikál, addig alszik és horkol a nép. Amikor azonban történetekbe és példázatokba kezd, akkor mindenki hegyezi a fülét. Az igehirdetést színezhetik illusztrációk, gyakorlati példák. Az úgynevezett narratív igehirdetésben azonban ennél többről van szó: ott mindvégig történetek hangoznak el, amelyekbe a hallgató beleéli magát, sőt a következtetéseket is magának kell levonnia.

Ez a forma természetesen ugyanúgy megköveteli az alapos készülést az igehirdetőtől, mint a hagyományos prédikációk. Mivel az elbeszélések akár irodalmi igényűek is lehetnek, a készülésre és kidolgozásra fordított idő ebben az esetben talán még több is. Itt is megkerülhetetlen az alapos exegézis. Jó történeteket találni az képes, aki pontosan tisztában van az alapige üzenetével.

A formák különbözőek. Lehet a bibliai történetet mindennapos módon elmondani, de lehet a hétköznapit is bibliai szellemben. A cél minden esetben ugyanaz: a hitébresztés. Talán ma is megeshet, hogy mind a történet elmondója, mind a hallgatója kigyógyul bénaságából. Kelj fel és járj – így szól az Úr.

Fabiny Tamás