Keresztény szemmel

Németországban elsőként a heidelbergi Willy Hellpach-iskola tantárgyai között szerepel az idei tanévtől felvehető „boldogság”. Az intézmény igazgatója, Ernst Fritz-Schubert szerint az új tanórán a diákokban az elégedettség és önbizalom kialakulását kívánják elősegíteni, valamint növelni szeretnék a felelősségtudatukat. A képzés célja, hogy a tanulók komolyan vegyék önmagukat, a környezetüket és a társadalmat, amelyben élnek. Az oktatásban – pedagógusokon kívül – egy színművész és egy terapeuta is közreműködik. Az érdeklődés nagy, már mintegy hatvan fő jelentkezett; a gimnazisták ráadásul érettségit is tehetnek boldogság tantárgyból…

De vajon a tanerők miként tudják definiálni hallgatóik számára a boldogság fogalmát? Keresvén a választ a kérdésre, felidéződtek bennem a neves pszichológusnak, dr. Pálhegyi Ferencnek az egyik, párkapcsolatokról szóló előadásán elhangzottak: „Az ember nem attól boldog, hogy házas, és nem attól, hogyha – saját döntése következtében – egyedülálló. Az ember akkor boldog, ha a helyén van…” És – hívő előadóról lévén szó – talán nem véletlen, hogy hozzáfűzött még egy megjegyzést: „…és élő kapcsolata van Istennel.”

De mikor van az ember a „helyén”? – vetődik fel az újabb kérdés. Krisztus-követőként teljes mértékben egyetérthetünk azzal a kijelentéssel, hogy valódi lényünket és sorsunkat egyedül az Úr ismeri igazán. A zsoltáros ezt így fogalmazta meg: „Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” (139,15–16) Ez nem fatalizmust jelent, hanem azt, hogy mindenkinek megvan a helye – és a feladata, amelyet csak ő tud elvégezni. Ha tetszik, küldetésünk van, amelynek teljesítéséről (vagy elmulasztásáról) egykor majd számot kell adnunk a mennyei Atya előtt. Isten szerinti rendeltetésünk megtalálása ezért fontos feladat.

Az ige szerint való életvitel, valamint az, hogy hitünk, szavaink és cselekedeteink összhangban legyenek egymással, és így hitelesek legyünk, néha egyenesen embert próbáló. Nehézségek közepette pedig igazán az. Holott Urunk ajándékait számtalanszor „fekete papírba”, azaz szenvedésekbe csomagolja. Ezt már az Erdélyi Református Egyházkerület tiszteletbeli püspöke, dr. Csiha Kálmán fogalmazta meg egy rádióinterjúban.

„Isten az ajándékait fekete papírba csomagolja” – olyan ember szájából hangzott el ez a mondat, akit 1957-ben letartóztattak és tízévi börtönre ítélték. Hat és fél év múlva szabadult amnesztiával. Az említett beszélgetésben mégis örvendezve mondta, milyen boldog volt még a rácsok mögött is, mert érezte, hogy vele van az Isten, és engedte, hogy lelkipásztorként szolgáljon rabtársai között. „Az ablakon beszállt a harangszó. A Gecse utcában mindennap harangoznak, reggel és este istentisztelet van. A harangszóra mindenki elnémul és imádkozik. Pantiriu keresztet vet. Ezentúl a harangszóra rövid áhítatot tartunk. Fejből idézem a textust, magyarázom, és imádkozunk. (Csak néha énekelünk, de nagyon halkan, mert tilos az istentisztelet.) A börtön templommá lesz, és köztünk jár Jézus. Itt jövök rá, hogy mennyi igére emlékszem. Ezentúl nem egyszerűen rab vagyok. Szolgálatra küldött ide az Isten. A legnehezebb időkben is ez ad erőt. Ez őrizte meg »lábaimat a fogságtól«. Egy különös belső világ, egy különös, gyötört vagy elfásult gyülekezet pásztora vagyok, ahol soha nem gondolt mélységekre nyílnak meg a lelkek, s ahol Isten erőt adó kegyelme szinte kézzel tapintható” – írja Fény a rácsokon című könyvében.

Ilyen erőt adó és kézzel tapintható Isten kegyelme ma is, most is mindenki számára, aki segítségért és támaszért kiállt hozzá. Az Úr az, aki vigyázza gyermekei lépteit, és erőt ad a mindennapok harcai közepette. Hiszen nélküle semmit sem cselekedhetünk (lásd Jn 15,5), de vele együtt „mindenre képesek vagyunk”. Még arra is, hogy megtaláljuk a nekünk rendelt utat, és végigmenve rajta boldog, teljes életet éljünk. „Boldogságóra” nélkül is…

Gazdag Zsuzsanna