Keresztény szemmel

A franciaországi Avignon városában immáron 1177 óta áll egy torzó. Egy híd, amely nem híd. Mert nem vezet sehova. Egy híd, amely az egyik partról a másik felé nyújtózik, de nem érkezik meg oda soha. Egy félbemaradt híd. Eredetileg a Rhône folyó két partját kellett volna összekötnie. A Rhône akkortájt határfolyó volt két birodalom között. Nyilván hiányzott az összekötő politikai szándék, s ezért maradt ez a híd torzó. Egy félhíd, amely nem köt össze semmit sem. Lehet benne mint középkori építészeti emlékben gyönyörködni, el lehet rajta dúdolni, hogy „készen áll már a híd, táncot járnak Avignonban” – ettől még a híd nincs készen, és örök jelképe marad az összekötő szándék hiányának.

Van egy másik híd, hozzánk sokkal közelebb. A Mária Valéria híd Esztergomban. Itt először 1895-ben épült híd a Dunán, Esztergom és a túlparti Párkány között. Ez az első híd 1919-ben robbanás következtében használhatatlanná vált. Bár időközben a Duna itt is határfolyó lett, 1927-ben mégis újjáépítették. Majd a második világháborúban, 1944. december 26-án német katonák felrobbantották. Így évtizedeken át volt a lerombolt Mária Valéria híd egy évezredes kapcsolat megszakításának a jelképe. De a kapcsolatteremtő akarat újra fölépítette, és 2001. október 11-én az akkori szlovák és magyar miniszterelnök ünnepélyesen felavatta a ma is álló, két partot, két várost és két népet összekötő hidat.

Úgy ötvenen túl erősödik a késztetés gyökereink kutatására. Pár éve Liptószentmiklóson jártomban kíváncsian lapoztam bele a városi telefonkönyvbe. Meglepődve és örömmel fedeztem fel, hogy családnevem, amelyet ma is büszkén viselek, s amelyből igen kevés található a mai Magyarországon, milyen nagy számban fordul elő ebben a Magas-Tátra lábánál fekvő városban. Annyi volt belőlünk, mint Kovácsból, Szabóból, Kissből egy itthoni telefonkönyvben. Persze ezt az eredményt vártam, mert nagyapám – akinek teljes neve megegyezett az én nevemmel – a Zólyom megyei Molcsa nevű kis faluban született 1878-ban. És tudom, hogy a nevünk magyar jelentése: liptói, Liptóba való – a név egy tőről fakad a Liptákkal, a Liptaival.

Elkezdtem azon gondolkodni, ki is vagyok én. Édesapám, aki még jól beszélt szlovákul, annak idején megtanított néhány szlovák mondatra. Arra elegendő, hogy meglepjem időnként a szlovákul beszélőket, de a kommunikációhoz igen kevés. Itt vagyok, nagyapám valahogy idekeveredett az Alföldre, és katolikus magyar lányt vett feleségül, a nagyanyámat. Hatéves voltam, amikor ő meghalt. Annyi emlékem maradt róla, hogy reggelente a testvéremmel tótul köszöntünk neki, s erre édesapám tanított meg: Dobro ráno vinsu jem! De ki is vagyok én? Hogy tovább bonyolódjon a helyzet, anyai ágon meg kicsit távolabbi, de morva beütés van a családban. Keveredik bennem tehát szlovák, magyar és morva vér.

De nem is én vagyok az érdekes. Hanem azok a százezrek, akik itt élnek e hazában, népszámláláskor magyarnak vallják magukat, de szlovák felmenőket tudnak felmutatni. És velem együtt boldogan és izgatottan utaznak mindig a mai Szlovákiába, hátha egy magas hegyek között megbúvó kis falucska, egy fenyveserdő alján csordogáló patakocska, a gyönyörűséges táj látványa, amely oly ismerős, mintha már valahol a lelkünk mélyén láttuk volna – szóval mindez megérinti, szíven üti, megszólítja, magához öleli őket: hazajöttél, barátom? Mert sokan vagyunk Európának ebben a szögletében, akiknek talán azt kellene írni az útlevelünkbe: állampolgársága Kárpát-medencei.

Most hatvan éve, hogy megkezdődött a lakosságcsere a néhai Csehszlovákia és Magyarország között. Onnan magyar családokat tettek át a Dunán, innen szlovák családok mehettek önszántukból a kitelepítettek helyébe. Sebek szakadnak fel újra és újra. Mi, akik itt élünk például Csongrádon (a név szláv eredetű: csornij grád – fekete vár), Visegrád (viszokij grád – magas vár) ormáról csodáljuk királyaink ősi fészkét, nyaranta a szintén szláv nevű Balatonban fürdünk, bizony sokat vétettünk szlovák és más nemzetiségű honfitársaink ellen. De így tettek ők is, amikor fordult a kocka, és lehetőségük nyílt rá.

Nem kellene ezt most újrakezdeni. Ez a hazánk nekünk is, nekik is. Ölelkeznek hagyományaink, kultúránk, történelmünk, egymást bántva öncsonkítást követünk el. Kezet kell nyújtanunk egymásnak. Üres kezet, fegyvertelen kezet. Hidakat kell építenünk, sok kis hidat lélektől lélekig, szívtől szívig, embertől emberig. És mi, evangélikusok ebben a nagyszabású megbékéltető hídépítésben az élen járhatnánk. Hiszen ugyanennyi szlovák evangélikus testvérünk él a Dunától, Ipolytól északra is. Ma legyen ez közös történelmi küldetésünk, itt is és ott is.

Csoóri Sándor írja: „Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját vérengző múltjától elszakadjon.” (Forgácsok a földön)

Lupták György