Élő víz

Az öregember mérges volt. Már korán reggel felbosszantották a boltban azzal, hogy nem engedték előre a pénztárnál. Veszekedett, hogy lehetnének udvariasabbak is vele, a fiatalasszony meg ne hivatkozzon mindjárt a pocakjára, hiszen volt már terhes más is, nem olyan nagy dolog az. Az ő anyja bezzeg nyolc gyereket hozott a világra, mégis előreengedte az öregeket a pénztárnál! (Vagyis bizonyára előreengedte volna, ha lettek volna abban az időben már pénztárak, de ez az apró pontatlanság nem rendítette meg különösebben az öreget.) Azután valahogy mégiscsak átvészelte a reggeli bevásárlás gyötrelmeit, igaz, teljesen elfogyott az aznapra szánt pénze, még fröccsre sem maradt, amit pedig igen szeretett legurítani.

Takaros kis kertvárosi háza előtt akkora volt az utcai forgalom, hogy nem lehetett kinyitni az ablakot a szén-monoxid-mérgezés veszélye nélkül. Ettől még kényelmes volt a tipp-topp kis otthon, meg úgyis este szeretett szellőztetni, amikor már hűvösebb a levegő.

„Meg vannak őrülve az emberek – mondta gyakran –, állandóan mennek és mennek, sehol nem jó nekik, biztosan azért száguldoznak állandóan!” Ő bezzeg nyugodtan élt, nem rohant, nem kapkodott.

Megcsörrent a telefon, az idősebb gyermeke kereste. Semmi különöset nem akart mondani, mindössze érdeklődött a hogyléte felől, beszámolt az unokája elmúlt néhány napjáról, s persze röviden szólt a család többi tagjáról is. Azután megbeszélték a hamarosan elérkező közös, nagy családi kirándulás részleteit és azt, hogy mit hozzon majd magával, hogy a hűvösre forduló idő ellenére se fázzon meg. Néhány szeretetteli, kedves, aggódó szó is hallatszott még a vonal másik végéről, majd gyors elköszönés, hiszen reggel mindig sürget az idő.

Az öreg morogva tette le a kagylót. Ezekkel mindig valami baj van, nem igaz, hogy állandóan náthás az a kicsi. Inkább jönnének hozzá, főzne ő olyan, de olyan rumos teát – amelynek a receptjét csak ő ismeri –, hogy mindjárt meggyógyulna tőle! De nem jönnek, mert velük is csak a baj meg a baj van, soha nem hajlandók jönni, amikor ő mondja, pedig többször is ránézhetnének.

Lassan elmúlt a délelőtt. Váltott néhány haragos szót a szomszéddal, a postást is elküldte melegebb éghajlatra, hiszen kevesebb nyugdíjat hozott, mint amennyire számított. Egy autós meg pont az ablaka előtti üres helyre parkolt; ő sem úszta meg szárazon, rá is zúdult egy kevés a rendes napi gyűlöletből.

Ebéd után szokásához híven visszavonult a lefüggönyözött szoba csendjébe. Ilyenkor – a nappali világosság ellenére is – felkapcsolta kicsiny olvasólámpáját, elővette féltett Bibliáját, és találomra felütötte. A szeretetről olvasott benne. „Az a baj ezekkel minddel – dünnyögte –, hogy hiányzik belőlük a szeretet. Rohanni, kapkodni, veszekedni – azt tudnak. De türelemmel, szeretettel lenni a másik ember iránt, azt már nem” – zsörtölődött. „Hiába! Bolond egy világ ez. Talán már teljesen ki is halt belőle a szeretet” – motyogta maga elé, majd csendes délutáni szendergésbe merült.

Gyarmati Gábor