Keresztény szemmel

Vártak. Nagyon és nagyon sokáig. Hiába volt a világraszóló szépség, a dagadó pénzes erszény, a szolgák serege. Csak a nagy ígéret, a többszörösen megerősített ígéret nem valósult meg.

Úgy tűnt, hiábavaló volt a sok áldozatbemutatás, a megszámlálhatatlan percnyi ima – az Úr késett a beteljesítéssel. Túl sokat késett; a hőn áhított ajándékhoz Sára életkora túl magas volt. Az újabb ígéretre már csak nevetés volt a válasz.

„Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” Izsák, a csoda megérkezett.

Örültek. Boldogságuk határtalan volt. Nem volt hát hiábavaló a megszámlálhatatlan percnyi ima, a sok áldozatbemutatás! A gyermek mosolya, első léptei, világra kinyíló értelme elfeledtették az átgyötrődött évtizedeket, a kisírt szemeket. A csoda most már az övék, csakis az övék, és senki sem veheti el tőlük! A mindenük, az örömük, az erejük fogytán róluk gondoskodó reménységük. Izsák.

„Fogd a fiadat, a te egyetlenedet (…), és (…) áldozd fel égőáldozatul…”

Nem aludtak. Imádkoztak és bizakodtak. Nem lehet hiábavaló a megszámlálhatatlan percnyi ima, a sok áldozatbemutatás – ezt mondogatta Ábrahám, ahogy reggel az áldozati oltárra szánt fát hasogatta, a szamarat nyergelte, és felkeltette az egyetlenegyet, a mindenüket, jövőbeli reménységüket. És elindult, már nem először, hogy a nehéz paranccsal a szívében teljesítse az Úr akaratát.

Ment és imádkozott, imádkozott és ment. Három napig. A fiú csacsogott, kérdezett, nevetett, miközben egyre közelebb értek az áldozati hegyhez. A rá felvezető utat tán még egyetlen zarándoknak sem volt olyan nehéz megtennie, mint most neki. Ő csak rakta a lábait egymás után; először a jobbat, majd a balt, a jobbat, majd a balt. A szolgák hátramaradtak, Izsák előtte haladt a fával a hátán. „Apám! (…) Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány?” Ábrahám lépkedett tovább, és csak ennyit mondott: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam.”

„Nagy néppé teszlek, és megáldalak…” Utódaid „annyian lesznek, mint az ég csillagai”. „Ne félj, Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges.” „Van-e valami lehetetlen az Úr számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának.” „Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz (…), és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked!” „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam.” – Agyában lázasan kergetőztek a mondatok, miközben épült az oltár. Már a fát is rátette, Izsák körül feszesen szorult a kötél – „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam.”

„Ábrahám! (…) Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet.”

Megkönnyebbült. Szinte fel sem fogta. Pattanásig feszült idegei ellazultak. Zokogva ölelte visszakapott fiát. Ilyen hálatelt szívvel tán még senki nem mutatott be kosáldozatot, mint akkor ott ő Mórijjá hegyén. „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról…” – hite megtartotta.

Mi is várunk. Sokszor és nagyon. Ígéret a zsebben, csak a megvalósítás késik. De aztán hozzánk is hangzik a kérdés: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” A csoda megtörténik.

Örömünk határtalan, zavarunk nagy. Hát miért is kételkedtünk?! Tudhattuk volna, hogy Isten szavatartó! Majd megnyugszunk. Igen, végül is az ajándék, a hőn áhított ajándék, a csoda járt nekünk.

Járt nekünk?

Mit teszünk akkor, ha szól a parancs: fogd a kincsed, az olyan nagyon áhítottat, és add vissza nekem? Tudjuk-e magunk hasogatni a fát hozzá, van-e elég hitünk elindulni a magunk Mórijjá hegyére? Ki tudjuk-e mondani hitpróbánk legfontosabb mondatát: „Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról…”?

Ábrahámot a hite megtartotta. A mi hitünk mire elég?

Boda Zsuzsa