Keresztény szemmel

2000 szeptemberében a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán tizenöt tagú dialógusbizottsága Olaszországban tartotta ülését. Programunk során látogatást tettünk Milánóban is. Martini bíboros, a város egyházi feje ezekkel a szavakkal üdvözölt minket, a világ különböző országaiból származó evangélikus és katolikus teológusokat: „Kérem, itt most jól nézzenek körül! Ez itt nem a »római«, hanem a »milánói« katolikus egyház, Ambrosius püspöktől származó gazdag egyházi tradícióval, gyönyörű templomokkal és Ambrosius korára visszavezethető külön liturgiával.” Örömmel válaszolhattam a bizottság evangélikus vezetőjeként: „Mi pedig a »wittenbergi katolikus« egyházat képviseljük!”

Reformáció ünnepén arra kell emlékeznünk, hogy Luther 1517-ben kilencvenöt tételének a wittenbergi vártemplom kapujára történő kiszögezésével, egyházát megújító, Jézus Krisztushoz közelebb vivő munkásságával nem akart külön, új egyházat alapítani, hanem a hitvallások szerinti egy, szent, apostoli, egyetemes, azaz „katolikus” egyházat kívánta megreformálni.

Mindössze egy mérföld, mintegy másfél kilométer Wittenberg óvárosában a távolság a Vártemplomtól Luther egykori kolostoráig; ez ma a Luther Múzeum. Ez az egy mérföld az egyetemmel, a reformátortárs Melanchthon, Lucas Cranach polgármester és festőművész, valamint Bugenhagen lelkész lakóházával, a Stadtkirche, azaz a városi templom és az 1523-ban épült városháza tiszteletet ébresztő épületeivel volt a központi színtere annak a történelmi eseménysorozatnak, amelyet lutheri reformációnak nevezünk.

A múlt emlékeit felkereső emberben felvetődik a kérdés, vajon mennyire határozza meg máig hatóan Európa és a világ történelmét az a Luther, aki 1517-től kezdve szembe mert szállni Krisztus ügyében pápával és császárral, és akinek a tevékenységét négyszázkilencven év után is csodáljuk.

A mai Szász-Anhalt tartomány Elba folyó melletti városa megkülönböztető nevet kapott: „Lutherstadt Wittenberg” (Luther-város Wittenberg). Ilyen még egy város akad, nem is olyan messze: „Lutherstadt Eisleben”, a reformátor születési helye.

Ez a terület nem csak a reformáció korában, a 16. században volt fontos központ Némethonban. 919-ben Henrik szász herceg a közeli Quedlinburgban rendezte be királyi udvarát. I. Ottó pedig, akit 962-ben Rómában koronáztak császárrá, a szomszédos Magdeburg városában uralkodott. 973-ban ő fogadta Géza fejedelmünk követeit, akik papokat és különböző szakembereket hívtak Magyarországra.

Az 1502-ben Bölcs Frigyes szász választófejedelem által alapított egyetem nyilvántartása szerint Luther és Melanchthon működésének éveiben a magyar királyság területéről 442 diák tanult Wittenbergben. A legnagyobb létszámú, külön, választott vezetőkkel rendelkező egyetemi „natio” voltak, magyar címerrel ékesített díszes zászlójukat megtaláljuk a múzeumban.

Luther szerzetesként rendje megbízásából 1510–11-ben Rómában járt. Az ottani tapasztalatai is érlelték egyházmegújítási elhatározását. 1517-es fellépésének, a reformáció gyors térhódításának közvetlen oka az egyházi bűnbocsátó cédulák kibocsátása és pénzért történő árulása volt. Megdöbbentő végignézni a wittenbergi múzeum erre vonatkozó bőséges anyagát! Megjegyzem, hogy az elmúlt évtizedekben megerősödött az a talán ellenreformációs hangvételűnek is nevezhető vélemény, amelyik legendának vélte az 1517. október 31-én történt kalapácsütéseket. Ma már azonban megbízható történeti forrás támasztja alá, hogy mindaz úgy történt, ahogyan a hagyomány tanította.

Nem a „római” katolikus egyház ellen, hanem annak javára, a visszaélések ellen, a bibliai-jézusi egyházi gyakorlat, tanítás megvalósítása érdekében, a krisztusi evangélium meghirdetésével lépett fel Luther. Amikor azonban megkapta a pápa 1520. június 15-én kelt személyes átokbulláját, majd 1521-ben a Worms városában tartott birodalmi gyűlés után a császári birodalmi kiátkozást, szakított a „római” egyházzal, és Európában mindenfelé megkezdődött a Luther nyomán megreformált evangéliumi egyház szervezése.

Távol álljon tőlünk, evangélikusoktól, hogy a reformátorból valamilyen feddhetetlen és tévedhetetlen, különleges, egyháztörténeti szentet faragjunk. Amikor azonban a történelmet nem személyközpontúan és nem eseményközpontúsággal szemléljük, hanem a históriai folyamattények összefüggéseiben, a középkori háttérből az újkoron át máig ható és a jövőnket is meghatározó fontos tényezőkre, értékekre bukkanunk. Hiszen a reformáció nem belterjes egyházi mozgalom volt, hanem hatása kiterjedt a tudományok, az iskolarendszer, a művészetek, a szociális kérdések, a gazdasági és politikai élet területére is.

Például a középkorban igen elterjedt kolostori kontemplatív élet felsőbbrendűségét a reformáció nem ismerte el, és helyette a „vita activa”, azaz a polgári, hétköznapi hivatás családban, társadalomban történő folytatását hangsúlyozta. A lelkiismereti, gondolkodásbeli és cselekvésbeli szabadság „coram Deo”, azaz Isten előtti megélését összekapcsolta a „coram hominibus”, vagyis az embertársak iránti kötelező felelősséggel.

Érdekes, hogy közel öt évszázad után milyen nagy az érdeklődés a távol-keleti kultúráknál a reformátor iránt. Két tudós, Josikazu Tokuzen és Maszaru Mori munkája nyomán eddig tizennégy kötet jelent meg Luther műveiből japánul. Amikor a német protestáns egyházak küldöttsége 2004-ben Kínába látogatott, útjuk során arra kérték őket, adjanak tudományos segítséget ahhoz, hogy a következő években Luther főbb iratait kínai fordításban adhassák ki. Indoklásul közölték, hogy ezeket a műveket az emberiség kulturális-spirituális kincsei közé számítják, és számukra fontos, hogy országukban ismerjék őket.

Amikor azonban akár Róma, akár Wittenberg felől emlékezünk az elmúlt századokra, sok vallásháború, ellenreformáció, véres harcok és küzdelmek jutnak eszünkbe. Az ökumenikus mozgalom, a különböző egyházak egymás iránti érdeklődése, a kapcsolatok rendszeres keresése alig száz évre megy vissza.

Wittenberg felől megállapítható, hogy a római katolikus egyház „reformációja” a II. vatikáni zsinaton történt meg, 1962–1965 között. XXIII. János, a „reformpápa” jelképes mozdulattal egyszer úgy jellemezte szándékait, hogy kinyitotta a szoba ablakát: jöjjön friss levegő az egyházba. Elrendelték a latin helyett az anyanyelvi liturgiát, az egyházi élet és a teológia nagyobb figyelmet szentelt a Bibliának. Szorgalmazták a teológiai párbeszédeket, dialógusokat más keresztény egyházakkal és a világvallásokkal. Római katolikusnak korábban tilos volt belépnie más egyház templomába – az utóbbi időkben maga a pápa látogatott el protestáns templomokba, mint például a debreceni református Nagytemplomba, ahol 1991-ben együttes ökumenikus istentiszteletet tartottunk. Rómának az utóbbi évtizedekben mutatott ökumenikus nyitottsága vagy elzárkózása mindig kapcsolódott a pápák személyéhez és teológiai-egyházi iránymutatásához.

Nagyszerű példája volt az ökumenikus közeledésnek az 1999. október 31-én, éppen a reformáció emléknapján Augsburg (Ágosta) városában hosszas teológiai párbeszéd után megszövegezett evangélikus–katolikus Közös nyilatkozat ünnepélyes aláírása. Hadd idézzük ezzel kapcsolatban II. János Pál pápa beszédét: „Ma, éppen ebben az órában Augsburg városa Németországban nagy jelentőségű esemény színtere. A katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői Közös nyilatkozatot írnak alá azon legfontosabb témák egyikéről, melyek a katolikusok és evangélikusok közötti ellentétet jelezték: a hit általi megigazulás tanításáról. Mérföldkőről van szó a keresztények közötti teljes egység visszaállításának nem könnyű útján.”

Hadd idézzem a Közös nyilatkozat legjelentősebb tételét: „(40) A megigazulástannak e nyilatkozatban megfogalmazott értelmezése azt mutatja, hogy evangélikusok és katolikusok között konszenzus van a megigazulástan alapvető igazságait illetően. (…) (41) (…) az evangélikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítása nem esik a Trienti Zsinat elítélései alá. Az evangélikus hitvallási iratok elítélései nem alkalmazhatók a római katolikus egyháznak e nyilatkozatban előadott tanítására.” Közös óhajként fogalmazódott meg: „(43) A megigazulástan alapvető igazságaiban elért konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására és itt kell igazolódnia.”

A II. vatikáni zsinat után, az 1960-as évek végétől kezdve rendszeres teológiai párbeszéd folyik a Lutheránus Világszövetség és a Vatikáni Egységtitkárság megbízásából világszinten, és az egyes országok, kontinensek egyházai sok helyen együttesen beszélik meg helyi kérdéseiket.

Egy szlovák származású amerikai professzor, J. Pelikan tanított különbséget tenni tradíció és tradicionalizmus között. Tradíció: ez „a holtak élő hite” (living faith of the dead), a tradicionalizmus pedig „az élők halott hite” (dead faith of the living).

Mindkét oldalon, a „wittenbergi katolikusok” és a „római katolikusok” táborában is fenyeget a veszély, hogy tradíciónk tradicionalizmussá merevedik, és elszakad attól a Jézus Krisztustól, aki a mai, feszültségekkel teli világban a végső kérdésekre és a mindennapok útvesztőiben adódó etikai kérdésekre is választ ígér. A reformáció emléknapján ezért nem az az evangélikus jelszó, hogy „vissza Lutherhez”, hanem inkább az, hogy „előre a »wittenbergi katolikus« egyházban Jézus Krisztussal”!

D. dr. Harmati Béla