Élő víz
Átutazóban
Különösen is átérzi az ember a szó jelentését, amikor turistaként hol itt, hol ott száll meg, majd megy tovább egy végcél felé, amelyért vállalja az utazással járó minden kellemetlenséget és fáradalmat. Mi, keresztények ilyen átutazók vagyunk, akik valljuk: „…nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14)
Hol itt, hol ott szedjük fel a „sátrunkat”, és megyünk tovább, legyünk ballagó diákok, akik csak „átutaztak” az iskolán; legyünk szolgálatot végző utazók, akik ezerszer megtették az ismert utat; legyünk betegen fekvő idősek, akik a kórházat mint átmeneti állomást szeretnénk elhagyni mielőbb. De a végcélért vállalni kell az átutazás állomásait: a diáknak az iskolát, a másoknak való szolgálat elvégzéséért a sokszori utat, a gyógyulásért a kórházat, a gyermekért az álmatlan, gyötrő éjszakákat…
Egy turista egy kolostorban kap éjszakai szállást. Csodálkozik a cellák spártai berendezésén, és meg is kérdezi az egyik szerzetest: „Hol vannak a bútorok?” A válasz egy viszontkérdés: „Hol van az öné?” „Az enyém?” – rökönyödik meg a turista. „Én csak átutazóban vagyok itt.” „Éppen erről van szó” – mondja a szerzetes. „Mi is átutazók vagyunk!”
Nincsen itt maradandó szállásunk, akárhol vagyunk is. Az ember szeretné összkomfortossá tenni, megkönnyíteni az életét, szeretne berendezkedni a lakásában, és nem számol azzal, hogy egyszer mindent itt kell hagynia. Valaki egy lelkésznek mondta egyszer istentisztelet után: „Köszönöm, hogy segített nekem a kényelmes életem feladásában. Eddig arra törekedtem, hogy komfortosan éljek, nagyobb kellemetlenségek nélkül. Most tudom, hogy a Krisztus útján való járás és mások szeretete nem mindig kellemes.”
Bizony tudnunk kell, hogy az „utazáskor” a különféle „cellákban” nincsenek bútorok, ahol elhelyezhetjük a sokszor nagyon fontosnak tartott „limlomjainkat”. Nincsen összkomfortos „terülj, asztalkám”, ahol minden igényünk kielégülhet. Nincs „szék”, ahol kényelmesen leülhetünk. Csak egy „kemény ágy”, ahol éjszaka megpihenhetünk, mint azt reformátorunk tehette egykori Ágoston-rendi kolostorában. De ő tudta, és élete végén vallotta, hogy csak átutazó koldusként lehet célba érni az örök élet „összkomfortjába” a földi élet „komfortnélküliségéből”, ahol minden nap hoz rám fájdalmat.
„…nyugodalmat szívem sehol nem talál; / Hol kár ér, hol búbánat sért, / Hol bűn kísért, / Végre eljön a halál” az énekköltő szerint. De vallja hittel: „Utas vagyok e világban, / Mennyországban / Vár örök hazám készen.” (EÉ 518)
Szimon János