Keresztény szemmel

Szüleimnek

„Mondtam már ma, hogy szeretlek?” – hangzik szinte minden amerikai filmben a sokszor sziruposnak ható mondat. Gyakran zavart ez a fajta érzelgősség, főként amikor úgy éreztem, hogy ezek csupán üresen kongó szavak, amolyan „érzelmi sémák”, valódi tartalom nélkül.

Ma már másképp látom mindezt. Ma már mindent megadnék azért, hogy odaléphessek hozzád, és megkérdezhessem tőled: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, apa…?” De március 16. óta ezt már nem tehetem meg.

Váratlanul mentél el. Olyan csendes volt távozásod, amilyen az életed is. Kevés szavad volt, és nekem mindig fájt, hogy alig ismerlek. Lassan, nagyon lassan aztán mégis elfogadtam a tényt, hogy te nem az a fajta idős ember vagy, aki gyakran és szívesen mesél az életéről. Néhány száraz tényen kívül keveset tudtam hát rólad. Tudtam például, hogy mikor és hol születtél, hogy megjártad a Don-kanyart, hogy szerettél kamiont vezetni, és miután megözvegyültél, feleségül vetted azt az asszonyt, aki később az édesanyám lett.

De tudtam rólad néhány olyan apróságot is, amelyet más nem sejthetett. Én ismertem szemed huncut csillogását, amikor nevettél, kezed melegét téli reggelen. Hogy a költőre utaljak: nem voltál nagy és kiváló, csak szív. Szívemhez közel álló. Hogy milyen közel is, azt azóta tudom, amióta már nem vagy velem. Legalábbis fizikai valódban nem. De tudod, álmomban gyakran „találkozunk”, és nagyokat „beszélgetünk”. Megölelgetlek, megpuszilgatlak. Majd befészkelem magam az öledbe, és sokáig vagyunk így együtt, csendben. Aztán egyszer csak rád nézek, és azt kérdezem tőled: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, apa…?” Ilyenkor békesség lesz bennem és körülöttem, és tudom, minden rendben van.

De aztán jön a reggel. Felébredek. Felkelek. Indulok dolgozni. Eszem, iszom, alszom, beszélgetek, közlekedem. Élek. És tudom, hogy a valóságban már nem ölelhetlek meg, nem beszélgethetünk, és nem kérdezhetem meg tőled: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, apa…?” A valóságban nincs más, csak egy márványtábla, rajta név, és alatta egy évszám: Gazdag Sándor 1919–2007. Igazából csak ennyi maradt.

De nem, mégsem csupán ennyi. Hiszen sosem feledlek el. És megmaradt a tanítás is, hogy mi az, amit mindenképp és minél többször meg kell tennem ezen a földön, amíg még van rá módom és időm. Meg kell, hogy szólítsak még valakit. Odalépve hozzá meg kell, hogy kérdezzem tőle is: „Mondtam már ma, hogy szeretlek, anya…?”

Gazdag Zsuzsanna