Keresztény szemmel

„Egyik hozzánk közel álló evangélikus lapban olvassuk a felhívást: »Halottak napját ez évben is a temetői kápolnában tartandó gyászistentiszteleten ünnepeljük meg. Felhívjuk azokat a híveinket, akik a gyászistentiszteleten méltóképpen akarják megemlíteni elhunyt kedvesük nevét, ez irányú szándékukat előzetesen közöljék a lelkészi hivatallal. A halottak napi megemlékezésre szolgáló adományokat csak november hó 1-jéig fogad el a lelkészi hivatal.« E felhívás a mi gyülekezeteinkben is élénk visszhangra talált, és többen hívták fel a figyelmemet rá, főleg azért, mert halottak napján sem a temetőbe nem szoktam kimenni, még kevésbé szoktam halottakért könyörögni és még kevésbé »gyászistentiszteletet« tartani. Teszem ezt pedig azért, mert mindez az öntudatos evangéliumi keresztyén hittel összeegyezhetetlen.”

Kiss Béla csernátfalusi lelkész írta ezt 1936 novemberében az erdélyi Evangélikus Élet című lap hasábjain. Fennen hangoztatta, hogy a gyertyagyújtás – azaz ahogy Erdélyben mondják: világítás – katolikus szokás, sőt pogány eredetű. De mi, evangélikusok, bármennyire tiszteljük is halottainkat, „ezt a pogány játékot nem űzhetjük […]. Mivel e gyászistentiszteletekkel a népben tápláljuk azt a babonát, hogy a halottakért »szolgálatot kell tétetni«, a halottak nyugalmát meg kell vásárolni, a halottak üdvéért évről évre imádkozni kell, mintha csak a tisztítótüzet tanítanánk, ezek a szertartások az evangéliumi hitre veszedelmesek, tehát haladéktalanul eltörlendők.”

Az egyházi lap következő éveiben már nem találtam nyomát újabb tiltakozásnak, talán a lelkész is beletörődött abba, hogy a gyülekezetek tagjai igénylik ezt a szokást.

Ma a halottak napja igen fontos ünnepe a barcasági evangélikus gyülekezeteknek. De nem csak a barcaságiaké, és nem csak az evangélikusoké. A messzi távolba szakadtak is igyekeznek ilyenkor hazatérni, megtisztítani szeretteik sírját, kidíszíteni virágokkal és meggyújtani az emlékezés gyertyáit november 1-jén, azaz halottak napján. Igen, a halottak napját Erdélyben ezen a napon ünneplik. A barcasági evangélikus gyülekezetek közül csak Tatrangon van 2-án istentisztelet, a többi gyülekezetben 1-jén este, többnyire a hidegházban (ravatalozóban) tart a lelkész esti áhítatot.

A gyülekezetek temetőiben a presbiterek párosával teljesítenek szolgálatot. A kapuban fogadják a látogatókat, akik a kihelyezett perselybe pénzt tesznek. Valószínűleg senkinek nem az jut erről az eszébe, hogy ez az adomány a halottak üdvéért lenne, sokkal inkább egyszerű szokásnak tartják, vagy az egyház segítése a céljuk vele.

Négyfalu öt evangélikus gyülekezetében a fúvószenekar is szolgálatot teljesít előre meghatározott rend szerint. A temetőben halotti énekeket vagy egyéb, halálhoz kapcsolódó, közismert dalokat zenélnek. S bár sokakban ez visszatetszést kelthet, mégis különleges hangulata van az estének, amikor lobognak a gyertyalángok, a levegőben pedig a rezesbanda hangjai szállnak, és az ember ilyenkor rég látott ismerősökbe botlik lépten-nyomon. Ismét egy közösségi esemény, szemben a nagyvárosi csendes, magányos megemlékezésekkel.

Kiss Béla földi pályafutása igen rövid volt, őt már csak hírből ismertem. A cikket is akkor találtam meg, amikor már – ugyancsak lelkész – feleségétől sem kérdezhettem meg, hogy vajon miként viszonyult férje később a világítás kérdéséhez, hiszen akkor ez még csak egy kialakulóban lévő szokás lehetett. Még akkor is, ha egykor a bácsfalusi Szén Sándorné Köpe Jolán (született 1922-ben) ezeket mondta nekem: „Amióta én emlékszem, mindig volt. Szóval itt a katolikusoktól vették át. Úgy mondta apám. És annak idején ott Mártis Árpád bácsiéknál egy zsuppos csűr volt, és Köpe Kata néni mindig kint volt egy seprűvel, és egész este ott állt, mert félt, hogy nehogy meggyújtsák a csűrjét. Apám 1885-ben született. Azokban az években kezdődhetett. Apám gyerek volt, s akkor magyarázta, hogy kétségbe volt esve a szomszéd Kata néni.”

Veres Emese-Gyöngyvér