Keresztény szemmel
Pálya
A dühöngő dróthálója akkorát zörren, hogy összerándulok. Aztán csak a labda pattogása. A következő rúgást már látom, nem ijeszt meg.
A boltból tartok hazafelé. Jó a lépések egyenletes ritmusa közben gondolkozni, bőven van miről. Az út autómorajától kicsit elhúzódva szinte elhalkul a város. Mint képeskönyvet, nézem az új falfestményeket. Nem hittem volna, hogy tizenéves fiúk és lányok képesek ilyen látványos alkotásokra. Néhány napja láttam is őket, hatalmas létrákat, festékszóró flakonokat hoztak. Vidámak voltak, és dolgoztak nagyon. Az egyik csoport színes képeket készített, a másik fekete-fehéreket. Meghökkentőket, felkavarókat. Gépek és szörnyek, absztrakt ábrák, kifordult arcok. Itt-ott egy-egy felirat is.
A bámészkodásból a háló zörrenése ránt ki. A fiú legalább annyira furcsa látvány a téren, mint a serdülőéletekből kifakadt festmények. Hófehér futballfelszerelésben van. Szabályos, számozott mez. Kristóf tudná azt is, hogy melyik csapaté ez, hátán a focista nevével. A legkirívóbb a sportszár és a nagyon márkás cipő. A dühöngő – hiszen csak így szokták hívni ezt a kis, sodronykerítéssel elkerített aszfaltpályát – a szabványosnál is kisebb. Amolyan könyöradomány a ferencvárosi házak közé beszorult gyerekeknek. Még így is szoktak néha itt focizni hárman-hárman, többen nem férnének el. Az ilyen pályához nem illik ilyen felszerelés. Itt nincs fű, nincsenek reflektorok, nincs hatalmas kapu, nincsenek lelátók. A fiú megint rúg; a labda is remek.
Először megsajnálom. Egyedül van, nem jött le senki játszani. Talán nem is szívesen állnak vele össze, nincs kedvük a maguk tornacipőjét összehasonlítani ezzel a minőséggel. A fiú arcán azonban nem látszik magány. Sőt szinte lelkesülten fut neki újra, most kapura lő. Egy pillanatra én is meglátom azt, amit ő lát: a zúgó tömeget, a reflektorok megvilágította pályát, a fehérben tündöklő csapattársakat, az eredményjelző táblát, amint a győzelmet hirdeti, hiszen a kapus vetődik, a háló rezeg, a gól hatalmas. Dehogy magányos ő, most mindenki őt ünnepli, felkapják, összeölelkezik a többiekkel, a stadion egy emberként ugrik fel…
Továbbmegyek. A park kis utcáján egy idős asszony a kutyáját sétáltatja. A saját csapatomra gondolok. Csak képzeljük az egészet, hogy ne legyünk rettenetesen magányossá a magunk dühöngőjében? Csak képzeljük az egészet, hogy van az a stadion, az a pálya, az a mérkőzés, amelyet napról napra vívunk? Lehet, hogy az egész egy tízszer húsz méteres kalitka, amelyben vigasztaló álmokat kergetünk?
Átveszem a szatyrot a másik kezembe. Fent az őszi kék ég kis szeletkéje látszik a házak között. A csenevész fák őszi levelei közül biztatóan simogat a napfény.
Koczor Tamás