Evangélikusok

„Szerettük egymást, a tanárainkat, az iskolát” – emlékezik vissza egykori alma materére dr. Liptay György. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki és Biomérnöki Karának címzetes egyetemi tanára azonban nem csupán a régi szép emlékeknek él, hiszen a mai napig figyelemmel kíséri a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban zajló eseményeket. A jövőben pedig még inkább így lesz, hiszen a közelmúltban az iskola öregdiák-egyesületének elnökévé választották.

– Egykori iskolájában, a fasori gimnáziumban 1989-ben indult újra az oktatás, és ha jól tudom, Ön már a kezdetektől tagjává lett a volt fasori diákok egyesületének. Milyen feladatokkal kellett szembenézniük az öregdiákoknak a rendszerváltozást követően?

– Ha nem is a nulláról, de az alapoktól kellett kezdeni. Az „eredeti” öregdiák-egyesület 1923-ban jött létre, és az iskola bezárásáig, 1952-ig működött. Számos jelentős közéleti személyiséget tudhatott tagjai között, akik minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek segíteni a volt iskolájukban folyó munkát. Tudvalévő, hogy a volt diákok fáradozásának volt köszönhető, hogy harminchét évnyi kényszerszünet után a Fasorban újraindulhatott az evangélikus tanítás.

Mi is arra törekedtünk, illetve törekszünk, hogy „fontossá tegyük magunkat” abban a jó értelemben, miként a gimnázium egykori diákjai tették valamikor. Egyesületünk – hivatalos nevén a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete – 1991 óta létezik, az iskolatanácsban 1997 óta képviselteti magát, így idejében értesülhetünk mindarról, ami az intézményben történik.

– Megalakulásukkor, 1991-ben dr. Gyapay Gábor volt az elnök…

– Neki – úgy is, mint a gimnázium egykori tanárának és az újraindítás utáni első igazgatójának – vitathatatlanok az érdemei. Egészen eddig valóban ő töltötte be az öregdiák-egyesület elnöki tisztét. Megtiszteltetés az ő nyomába lépni, aki tiszteletbeli örökös elnökként továbbra is figyelemmel kíséri munkánkat.

– Most, hogy Ön lett az öregdiákok elnöke, változik-e az Önök által végzett munka?

– Célunk a régi: megismertetni a mai diákokkal a hagyományokat, ha tetszik, a fasori szellemiséget, illetve átadni nekik – természetesen a mai, modern kor elvárásainak megfelelően.

– Hogyan tervezi ezt megvalósítani a gyakorlatban?

– Eddig évente egyszer-egyszer az öregdiákok elmentek egy-egy osztályfőnöki órára, és beszélgettek a mai fiatalokkal arról, hogy milyen volt régen az élet a Fasorban, milyen nagyszerű tanulók jártak ide, milyen kiváló pedagógusok oktattak, egyszóval milyen jó is volt a Fasorhoz tartozni.

A teendő most is ez. Az elsődleges feladatot a „fiatalításban” látom. Reményeim szerint az ifjabb generáció aktivizálása nyomán a Fasor – csakúgy, mint nekem és korosztályomnak – a mai diákoknak is szeretett iskolájává válik. Kitűzött célunk, hogy az elkövetkezendő három évben egyre több 1991 óta érettségizett öregdiák kapcsolódjon be az egyesületi munkába. Bízom benne, hogy sikerrel járunk, és a jövő diáknemzedéke is „elkötelezett fasoris” lesz… Pozitív jelnek tekintem, hogy már öt ifjabb, azaz 1991 után érettségizett öregdiák is van az egyesület vezetőségi tagjai között.

– Egyébként ki lehet egyesületi tag?

– Bárki, aki legalább egy tanévet az iskolába járt. A tagok száma jelenleg ezerötszáz körül van.

– És ők többségükben vélhetően olyanok, mint Ön, aki még most is szeretettel és meghatottsággal beszél egykori iskolájáról…

– Nehéz időszakban, 1942 és 1950 között tanultam a Fasorban, és azt a fajta összetartozás-érzést, amit itt tapasztaltam, máshol nem élhettem át. A családi példa mellett – édesapám tanító és ének–rajz szakos tanár volt – pályaválasztásomat is a gimnáziumban szerzett tapasztalatok befolyásolták.

– Az Evangélikus Élet hasábjain 2005-ben megjelent, Száz éve született, tizenöt éve halt meg dr. Vermes Miklós című cikkében például tisztelettel és szeretettel emlékszik egykori tanárára.

– Ez nem véletlen, hiszen dr. Vermes Miklós, aki osztályfőnököm, matematika-, fizika- és kémiatanárom volt, nagyban „felelős” azért, hogy érdeklődésem a kémia felé fordult, és később vegyészmérnökké lettem. Ma talán szakkörnek nevezhetnénk azt a diákkört, amelynek én a tagja voltam, ő pedig a vezetője. Buzdítására kezdtem el az új analitikai reagensek kialakulásával foglalkozni. Érdekességként megemlítem, hogy ez a kutatási terület azután végigkísérte a pályafutásomat, hiszen alapvetően ugyanerről a témáról írtam – természetesen magasabb, tudományos szinten – a diplomamunkámat, az egyetemi doktori értekezésemet, illetve a kandidátusi, valamint a nagydoktori disszertációmat is.

Mint tanárra és mint emberre is példaként tekintettem és tekintek dr. Vermes Miklósra, de nagyra becsültem és nagyra becsülöm a többi, egykor a Fasorban tanító pedagógust is, akik olyan szellemiséget tudtak teremteni és továbbadni, amellyel lehetővé tették, hogy szeressük őket, egymást és az iskolát.

Gazdag Zsuzsanna