Élő víz

A város előkelő, hegyvidéki kerületében utaztam a buszon. Idős jezsuita barátomhoz tartottam, akivel protestáns létemre egy interjúkötetet készítek, mert senkit nem hallottam még úgy beszélni Jézusról és az emberekről, mint őt. Szerinte Jézus kreatív volt, félelem nélkül, szimbolikus tettekkel tiltakozott az elnyomó, lelkeket megnyomorító hatalmak ellen. Az emberekben pedig egytől egyig szép, mély és erős vágyakat rejtett el Isten, és nekünk ezeket kell felismerni, megtisztítani és követni.

Szabad ülőhely nem lévén álldogáltam, és közben azon morfondíroztam, miként fogom egyik szerzőnket meggyőzni, hogy ne tiltásokkal pakolja tele a tanácsadó könyvecskéjét – „ne, ne, ne” –, inkább adjon ötleteket jó megoldásokra, meg írja meg a tanulságos és egyben szórakoztató történeteit, amelyekből megfelelően okulhat az olvasó, és lelkesen járja majd a helyes utat a pénzügyeiben is, amikor egy kis társaság mellé keveredtem. Négyen ültek egymással szemben, két roma és két szőke kamasz, középen szotyis zacskó. Beszélgettek, és a jármű padlójára köpködték a pörkölt napraforgó héját.

Sunnyogsz vagy szólsz?! A négy legény simán elbánik veled és a nyugdíjasokból álló utazóközönséggel, ráadásul semmi eredménye nem lesz, mert a szétszórt szotyihéj a buszon marad. Viszont a civilizáció nevében fel kellene lépni, bármi áron, még ha kamikazeakcióban is, a János-kórház nincs messze – ellátják a sebesülteket. Pörögtek a fejemben a képek, közben a szotyihéjhegy nőttön-nőtt a padlón, akárcsak az utasok keblében a visszafojtott felháborodás.

Na, most légy bátor, ötletes, promotív, hahaha! Kutasd fel a vágyat a köpködő sihederekben, hogy tiszteljék a köztisztaságot, az utasokat, a köztársaság jogrendjét!

És mit ad Isten, eszembe jutottak a mandarinok. Egy zacskóban lapulnak a táskámban. Mandarinok a táskába pucéron, zacskó ki.

– Tessék, uraim, ebbe nyugodtan mehetnek a szotyik.

– Köszönjük, ez jó lesz.

Hála neked, te öreg jezsuita, meg az Uradnak!

Branyitskai Borbála