Kultúrkörök

Vannak, akiknek eltávozásakor átragyog a veszteség fájdalmán az érzés: ők halhatatlanok. Közéjük tartozik az élete 95. esztendejében búcsúzott történelemtudós, Kosáry Domokos. Tudósként és emberként egyaránt halhatatlan. Miközben az előző mondatot leírom, már látom megrovó tekintetét – nem szerette a heroizálást.

Az 1913-ban Selmecbányán született Kosáry Domokos 1936-ban nyerte el latin–történelem szakos tanári diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Az Eötvös-kollégista kvalitásait már fiatal korában felismerték. Rendhagyó módon elsőéves korától Szekfű Gyula mellett dolgozhatott, így érthető, hogy első jelentős munkája, A Görgey-kérdés és története már 1936-ban megjelent. Tudósként a 18. és a 19. század történelmével foglalkozott. Elsősorban neki köszönhetjük az 1848–49-es szabadságharc nagy alakjainak – Kossuth, Széchenyi, Görgey… – és viszonyuknak a reális képét, elemzését. A felvilágosodás korát és a reformkort is az ő révén érthetjük meg mind európai, mind magyar viszonylatban.

Génjeiben hozta a nagy ívű pálya ígéretét. Édesapja Kosáry János zongoraművész, ének- és zenetanár, édesanyja Kosáryné Réz Lola sikeres írónő volt. Fiuk igazi hazafi volt, a tudós polgárok tudatos – közéleti-politikai-társadalmi – felelősség- és feladatvállalásával, idegenkedve minden provinciális magyarkodástól. A politika már a második világháború előtt igénybe vette tehetségét. Erre alkalmat adott 1941-ben az Egyesült Államokban megjelent, History of Hungary (Magyarország története) című könyve. Reménykedett abban, hogy hazánk nem lép be Hitler oldalán a háborúba.

1945-ös reményei is hamar szertefoszlottak. Az egyenes gerincű, szókimondó, lobbanékony, etikus, független értelmiségit nem tűrhette meg a diktatúra. 1949-től állás nélkül volt, csak Nagy Imre miniszterelnöksége idején, 1954-ben kaphatott állást az agráregyetem könyvtárában. Jellemző, hogy az állásnélküliség éveiben kezdte meg csak „Bevezetés”-ként emlegetett – Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába című – korszakos munkája megírását, amely 1958-ban jelent meg.

Az 1956-os forradalom alatt a történészek forradalmi bizottságának elnökévé választották. 1957–60 között börtönben raboskodott; itt írta meg Széchenyi Döblingben című munkáját. Állhatatossága mellett pedantériája, testi-lelki higiénéje is legendás volt a rabtársak között.

Amnesztiával szabadult, a Pest Megyei Levéltárban, majd 1968-tól az MTA Történettudományi Intézetében dolgozhatott. 1977-ben lett a tudomány doktora, 1982-ben az Akadémia levelező, 1985-ben rendes tagja.

Magam a hetvenes évek végén ismertem meg személyesen Kosáry Domokost, amikor Káldy Zoltán püspök evangélikus értelmiségieket is felkért a Luther Márton születésének ötszázadik évfordulója (1483–1983) méltó megünneplésére létrehozott bizottságban való részvételre. Némi enyhülés volt ekkor az egyházban is. Engedélyezték ifjúsági konferencia szervezését, megindulhatott a Diakónia című folyóirat. Ettől kezdve, ha találkoztunk, Domi bácsi mindig megkérdezte, mi újság van az egyházban.

A tudóst többek között Állami Díjjal (1988), Széchenyi-nagydíjjal (1995), Akadémiai Aranyéremmel (1997) tüntették ki, ugyanebben az évben pedig átvehette a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíját is. Azóta rendszeresen részt vett ez utóbbinak a januárban, a magyar kultúra napja alkalmából sorra kerülő díjátadó rendezvényén. Ilyenkor összegzést kért tőlem az előző év egyházi életéről, az evangélikusok közéleti aktivitásáról.

A Magyar Tudományos Akadémia, a tudomány és a tudósok nagy szerencséje, hogy Kosáry Domokos megélte a rendszerváltozást, a szovjetek kivonulását. Remélte, szűk körben hangoztatta, de a lelke mélyén nem bízott benne, hogy ez bekövetkezik. 1990–1996 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Fel nem mérhető történelmi érdeme, hogy bár az előző rendszerben börtönt szenvedett, tudományos pályáján akadályozták, nem engedte meg az Akadémia szétverését, a bukott rendszerben a politika segítségével rangot szerzettek elleni boszorkányüldözést. Józan reálpolitikusként jól látta, hogy az esetleges politikai haszonnál sokkal súlyosabb lenne a humán értékvesztés. Morális magatartását többek között édesanyja példájával igazolta, aki sértődöttség nélkül tűrte, hogy korábban népszerű könyveit a második világháború után sokáig nem engedték kiadni.

Az Akadémia megőrzése mellett másik hasonló nagyságrendű érdeme a máig érvényben lévő akadémiai törvény megalkotása. Ebben élvezte Antall József és Szentágothai János egyetértését, támogatását.

Tavaly, a forradalom ötvenedik évfordulóján személyes bántásként, igen nehezen élte meg az újkori magyar történelem kimagasló eseményétől idegen szélsőséges indulatokat. Távol állt tőle minden szélsőség; „reneszánsz ember”, alkotó polgár volt. Gondolat- és érzelemvilágát jellemzi, hogy rosszul érintette, ha egy barátja disszidált. Számára nem volt kétséges, hogy itt kell élnie, halnia. Pedig számos országban tárt karokkal fogadták volna.

A grandiózus tudományos teljesítmény mellett vagy ellenére – persze az életpálya egységes, értelmetlen az értékek szembeállítása – talán még inkább az emberi nagyságot tiszteljük az eltávozott tudósban. Életének példája immár a nemzet szellemi panteonjának a része. Pályája híd a 19. és a 21. századi Magyarország között, közvetítve a mai nemzedék számára a hit, haza, haladás örök értékeit. Életem ajándékaként tartom számon, hogy ismerhettem. Halhatatlan, mégis hiányzik.

Frenkl Róbert