Keresztény szemmel

Adventus Domini, avagy a várakozásunk minősége – ezt az alcímet adhatnánk rövid elmélkedésünknek Ezzel köszöntjük advent első hetét, az új egyházi esztendőt és egyházunk Evangélikus Életet olvasó népét. Áldott új évet kívánunk mindenkinek!

Az áldáskívánást egyszersmind egy kéréssel egészítjük ki. Így hangzik: most, az advent kezdetén, az új egyházi esztendő első vasárnapján, hetében álljunk meg egy kicsit, csendesítsük el zaklatottan kalapáló szívünket, üresítsük ki megterhelt lelkünket az összeharácsolt felesleges lelki hordalékoktól, indulatoktól, vágyaktól, elvetélt elképzelésektől. Álljunk meg vagy üljünk le egy pillanatra; vagy még jobb, ha beülünk egy rövid időre – hatvan perc nem olyan sok – a templom csendjében álló padok egyikébe, és készítsünk lelki mérleget! Milyen adventet szeretnénk? Minőségit vagy látványosan selejteset? Örömtelit vagy keserveset?

Az advent kezdetén gondolkodjunk el együtt, hogy milyen szokott lenni a mi adventünk, és milyen a karácsonyunk. Olyan, mint szeretnénk? Vagy beletörődünk a kisiklott ünnepléseinkbe? Lelkük mélyén vajon mitől félünk? Attól, hogy megint rohanós, ideges, zaklatott lesz a karácsonyunk? Beteg lesz az ünneplésünk? Milyen adventet és karácsonyt kívánunk magunknak?

Az adventus Domini latin formulája – amint feltehetően mindenki előtt ismeretes – azt jelenti, hogy „az Úr eljövetele”. Az Úr adventje! Eredetileg az advent (jövetel, érkezés, látogatás – az emberi oldalról nézve várakozás) fogalmának a görög eredetű epifánia („megjelenés”) szó felelt meg. Nem akárkire pazarolták az advent szent fogalmát: olyan valakinek a jövetelét, érkezését jelentette, akinek nemcsak kiemelkedő tekintélye volt (uralkodói fenség), hanem valóságot, életet formáló mondanivalója és hatalma is. Akinek érkezése radikális, forradalmi fordulatot jelent!

Nagyon nagy tekintélyű Úr jöveteléről van szó, aki ha belép létünk szürke valóságába, akkor új világot teremthet. S éppen ezért: minél komolyabban számítottak ennek az Úrnak a jövetelére, annál komolyabban és tartalmasabban készültek a fogadására. A választott nép prófétája is tanította a minőségi várakozást: „Építsetek utat a pusztában az Úrnak! …az Úr jön hatalommal…” (Ézs 40,3.10) Nem zaklatott bevásárlásról, nem „pláza plusz teszkó” tülekedésről van szó, hanem útépítésről.

Sajnálatos módon egy kicsit megszegényítettük ennek a szép latin szónak az eredeti tartalmát, lerángattuk a kereskedelem fojtogató porába, piszkos sarába, profitéhes tülekedésébe. Ha meghalljuk: advent, akkor a sebtében kitalált és a vásárlót becsapó trükkös árleszállítások jutnak eszünkbe. Felrémlenek előttünk a hamis látványosságot nyújtó villódzó fényjátékok, a kereskedelem pénztárcakiszívó poliplelkülete, a mindent mákonyosan behálózó érdeknyájasság, és egyre rosszabb hangulat lopódzik be a lelkünkbe, s már a karácsony szép, kedves kellékeitől is elmegy a kedvünk, mert műanyag (mint a karácsonyfa), műzene, műszeretet, műfogsor, műhaj és végük sok hűhó semmiért.

Adventus Domini! Magyarul is gyönyörű: az Úr eljövetele!

Ezzel a fenséges kijelentéssel kezdhetjük az új egyházi esztendőt, s abban a reményben, hogy történik valami nagyon fontos az életünkben. De tudunk-e értelmesen várakozni? Tanuljuk a szent leckét: a várakozásunk színvonalát a cél minősége határozza meg! Ha tudjuk, hogy kit várunk, kinek az eljövetelére számítunk, akkor minőségi, emelkedett, boldogító lesz a várakozás ideje is, hát még az érkezésé!

Az üres várakozás és a rossz ízű ünnepzárás negatív összefüggése teremti a karácsonyi neurózist. Persze nagy baj, ha a sok csalódás miatt már a várakozásra sincs erőnk, s azt kívánjuk, csak lennénk már túlnan az ünnepnek mondott borzalmon (mosatlan edények halmaza, hulló tűlevél, elromlott játékok, filléres üvegbetét, kiürült pénztárca, tornyosuló hitelek és egyebek).

Ezt nem szabad! Nem szabad ennyire leértékelni, lealázni, porba, sárba tiporni az adventet és a szép lelki célt, a karácsonyt. S ha felemeljük fejünket, még inkább a szívünket, és a szívünkkel az ünnepkör eredeti jelentését látjuk meg, akkor az adventi időszak eredeti tartalma ragyoghat fel a számunkra: az, hogy az Úr eljövetelére várakozunk. S akkor egyszer csak mindent más fényben fogunk látni.

Akkor szomorú pillantásunk szemlélődő tekintetté válik, és visszanéz az első – bibliai – adventig, eljövetelig, sőt az Úr Jézus érkezéséig, megértve, hogy eltévedt világunk sötétségében felragyogott a Krisztus-nap, a világ világossága. S akkor egyszer csak előre, a jövendőbe is látunk; látjuk, hogy lesz majd a második advent, a bibliai tanítás szerint, hogy újra eljön az Emberfia az ég felhőin, hozva örök országát, az újjáteremtett valóságot, ahol többszörös igei ígéret szerint mégis helyünk van.

Ez az igazi adventus Domini – és ennek áldó hatása lelkileg gazdaggá teszi adventi várakozásunkat, készülődésünket, hogy a szent estének – tetszés szerinti – szent pillanatában felragyogjon számunkra – egyelőre a lelkünk számára – az angyali fényesség, mint egykor a mezőn tanyázó pásztoroknak, és csengjen, zengjen a lelkünkben a csodálatos angyali ének, a nagy glória.

Várakozásunk stílusát, tartalmát, hangulatát, formáját az határozza meg, amire várakozunk. Istennek ez az ígérete visszaható! Ha valamit mégis elrontunk, silánnyá teszünk, ne másokat hibáztassunk, csak magunkat, mert rosszul választottuk meg adventi létünket meghatározó célunkat. Nem az Úr eljövetele volt fontos a számunkra, ezért maradt minden a régi, unalmas szürkében.

Milyen adventet és karácsonyt szeretnénk?

Az Urat várjuk, és ez a szent jó hír – az ősi evangélium – áldott módon visszahat az életünk egészére és részleteire egyaránt. Hogy miként várjuk az Úr eljövetelét, ettől függ várakozásunk, felkészülésünk és egész életünk minősége!

Ribár János