Élő víz

A Belváros sűrűjében tudok egy igazán jó helyet. Nem internetkávézó, nem is üzlet.

Egy erő mindig odavonz, behúz, ha arra járok; és tapasztalom, másokat is. Ott áll az épület, ahol mindig a legnagyobb az utcazaj, a legneurotikusabb a dugó, a legtürelmetlenebbek az autósok, a legcsillogóbbak a kirakatok, a legarcátlanabbak az árcédulák, a leghivalkodóbb a gazdagság, és a legelárvultabb lenne az ember, ha a (lelki) lökdösődésben nem lenne egy hely, ahova behúzódhat.

Ha a kirakatfények nem kápráztatnak el, és nyitva a szemünk, a kis térhez érve csak egy fordulat jobbra a parkolónál, egy erőteljes taszítás a kapun, és már bent is vagyunk. Odabent csend, hűvös, templomillat és fények. Külső békességjelek a belső békére vágyók számára. Gyakorlatilag a tökéletes ellentéte mindannak, ami kint van. Mert itt a fények nem elvakítanak, a tárgyak kontúrjai is puhák, engedik, hogy túlnézzünk rajtuk, a lényeges felé. Lenyűgöző ez a kontraszt.

Adventi fények, örökmécsesek, gyertyaégők – persze ilyenek nyáron is vannak, de ilyenkor mintha több lenne belőlük… És egy mécsestartó állvány a bejáratnál. Rajta felirat: „1 mécses: 100 forint”. A turistákra való tekintettel angolul is: „Candle: 0,50 euro”. Adományként, jelképesen, mert ez a fény nem árucikk. Féleurónyi fény, amellyel megtörhető a sötétség. Még sosem láttam, hogy valaki éppen meggyújt egyet, de mindig ég bent néhány. Ez is titok, amit nem kell feszegetni…

Ha végignézné a „vevő”, míg végigég a mécsese, jó három, három és fél órát tölthetne el a város szívében, a biztonságban és csendben, a hűvös és tömjénillatú nyugalomban, az élete dzsungelének kellős közepén. „Természetesen” ezt a luxust, ezt a szemlélődő passzivitást adventben, a tennivalók sűrűjében, az ünnep előtti rohanás, szervezés, bevásárlás-ügyintézés-sorban állás-ajándékvadászat dömpingjében a tervszerűen élő ember nem engedheti meg magának, ez lehetetlen…

De benéz, megáll kicsit, elmond egy rövid imát, és látja, amint ott ég három-négy mécses a tartón. Féleurónyi fény. Valaki ott járt, s hagyott belőle neki is, a később érkezőnek? Csak úgy, ismeretlenül? Mert valamit már tud, amit tovább akart üzenni, amit talán ott bent, a csendben érzett át? – tűnődöm el. Hagyott a maga módján egy kicsit a fényből, hogy tudassa a szépséges titkot, advent titkát, a reménységből kinövő bizonyosságot, az igazi Fényt, és ezzel a mécsesjellel továbbadja a jó hírt: igen, jön már, érkezik a fény a magasságból. Készüljünk, mert mindjárt itt van. Istenünk könyörülő irgalmával meglátogat minket, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben…, hogy ráigazítsa lábukat a békesség útjára… (vö. Lk 1,78–79).

S lehet, majd egy következő betérő is, mielőtt továbbrohanna, odalép az állványhoz, és maga is meggyújt egy mécsest. Az ő saját adventi fényét.

Pár lépésre attól, ahol a legnagyobb az utcazaj.

Kőháti Dóra