A vasárnap igéje

ADVENT 1. VASÁRNAPJA – Jer 23,5–8

A színházi előadások kezdetén van egy kivételes, semmivel össze nem hasonlítható hangulatú pillanat. A nézőtér lassan elcsendesül, csak néhány reflektor világítja meg a függönyt. Tudjuk, hogy a függöny a következő pillanatban felgördül, ami eddig láthatatlan volt – a színpad – láthatóvá válik, és a következő órákban események sokasága fog a szemünk előtt lejátszódni.

A karmester felemeli pálcáját, megvárja, amíg mindenki ráfigyel, és teljes lesz a csend. Akkor int a zenekarnak, és elkezdődik a zene. Ráhangolódás, rákészülés nélkül nem lenne olyan ünnepélyes a nyitány.

Advent első vasárnapja ilyen feszülten figyelő, sokat váró pillanat. Sok száz évvel Krisztus előtt Jeremiás még csak remélhette: „Eljön majd az idő…” Mit nem adott volna azért, hogy meglássa, amiről prófétál, hogy beteljesedve lássa, amit rajta keresztül ígért az Isten! De nem adatott meg neki. Küldetése azzal ért véget, hogy reménységet támasztott az emberekben: valaki jön majd, és helyreteszi azt, ami nincs a helyén.

Valaki jön. Reménységeink mindig emberekhez kötődnek. Majd jön egy tanár, aki megtanít. Majd jön egy orvos, aki meggyógyít. Majd jön egy menedzser, aki jó állást kínál. Majd jön egy társ, akihez hozzáköthetem az életem. Majd jön egy miniszterelnök, aki kivezeti az országot a szakadékból. Valaki jön. A megoldás kívülről, valaki mástól érkezik.

De többet is várhatunk. Jöjjön valaki, aki elveszi a lelkiismeret-furdalást, akinek a szava nem értéktelenedik el, aki a lelkünk legsötétebb gondolatait is fel tudja deríteni. Jöjjön valaki, aki elveszi a rossz szokásaimat, a begyepesedett gondolataimat, a gonosz előítéleteimet, a rossz álmaimat, a kilátástalan helyzeteimet, a jövőtlen, csak a mára irányuló életvitelemet.

Aki megérkezik, bevilágít a belsőmbe, és aztán odaül az első helyre, hogy átvegye bennem az irányítást, a hatalmat.

Komolyan gondoljuk-e, hogy kell valaki, aki uralkodni fog felettünk, vagy elvagyunk magunkban is? A mai korszellem nem bír elviselni semmilyen felettes tekintélyt. Lépten-nyomon ezt halljuk: „Rajtam ne uralkodjon senki!”, „Engem ne irányítson senki!”, „Az én életem csak az enyém, úgy rontom el, ahogy akarom.”

Igen, a Király várásához, az Uralkodó utáni vágyhoz alázat kell. Ha valaki nem hagyja magát megmenteni, azt nem is fogja megmenteni senki. Hazugsággal átszőtt világunkban, mint egy falat kenyér, úgy kell a tiszta, igaz, őszinte szó. Jézus ezzel a szándékkal érkezik. Pontosan tudja, hogy mi hiányzik az embernek, és pont azt hozza.

Ezek közül az első, hogy minden a helyére kerüljön. Jeremiás idejében a nép legnagyobb vágya az volt, hogy újra hazatérjen Izráelbe. Hogy mindenki a helyére kerüljön, ahová Isten teremtette.

Azt várjuk ma is az érkező Királytól, hogy tegyen mindent a helyére. Oda, ahová eredetileg szánta az Isten. Hogy – miként az író mondja – valahol otthon legyünk a világban.

Minket nem földrajzilag kell helyre tenni. Hisszük, hogy Isten akaratából hazánk ez az ország. Minket lelkileg kell helyre tenni, mert már születésünkkor nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene. Isten uralma helyett a bűn, a halál és a sátán uralma alá születünk. De jön a Király, és kinyitja a börtönajtót, hogy átvegyen az ő uralma alá.

Van, aki indul, és van, aki nem. Van, aki a félhomályban marad, mert megszokta és megszerette ezt az állapotot. „Csak nem lehet ez rossz hely, ahol annyian vannak” – mondja. És élete végéig marad. A hosszú ideig rabságban tartott állatok, ha szabadon engedik őket, visszaszaladnak a ketrecbe. Már nem vágynak a szabad életre.

Jézus azért érkezik, hogy felkeltse bennünk az igazi lelki szabadság utáni vágyat. Isten szabad életet szánt nekünk. A saját képére akar formálni. Szeretetből saját tulajdonságaiból adott nekünk, hogy emberhez méltó, boldog életet éljünk.

Isten képmása eltorzult rajtunk, de Jézus helyreállítja ezt az elvesztett, elfelejtett képmást. A helyünkre vezet, mondhatjuk így is: hazavezet. Jézus uralma alatt az út már csak egy irányba tarthat. Hazafelé. Ahogyan a tékozló fiú előtt bezárult minden út, csak egy maradt nyitva: az, amelyik az apai házhoz vezetett. „Apám, nem vagyok méltó… vétkeztem… éheztem… szenvedtem… fogadj be.” És a fiú megtalálta a helyet, ahonnan kiesett, de amit az apa kezdettől neki szánt.

„Eljön az idő…” – mondhatta Jeremiás. „Eljött az idő” – mondhatjuk mi, mert Jézus megérkezett.

Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus, hisszük, hogy nem hiába várunk rád. Eljössz, és önmagaddal ajándékozol meg bennünket. Kérünk, készíts fel, hogy befogadjunk téged, és ebben az adventi időben, kegyelmed új esztendejében tetszésedre éljünk! Ámen.

Mekis Ádám