Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Rovatunkban eddig az igehirdetés sokféle tartalmi és formai vonatkozásáról szóltunk, és az igehirdető személyét is érintettük. Keveset írtunk azonban az igehallgatóról. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” – emlegetjük szinte refrénszerűen Urunk mondatát. Most kerüljön a hangsúly ezekre a szavakra: hallgat, hallgató.

Mit ér a legszebben elkészített, gyönyörűen megformált, mély tartalmat hordozó igehirdetés is, ha nincs, aki hallgassa? A kimondott szó hallgatóra vár, hogy elérje célját: információt adjon, vigasztaljon, biztasson, utat mutasson, átformáljon.

Pál apostol arról tanúskodik, hogy a hit hallásból van (Róm 10,17). Máshol azt írja: úgy tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket (1Kor 1,21). Azért hangzik az igehirdetés, hogy az ember meghallja, s abból élet, örök élet, üdvösség váljék.

Amikor az egyház s benne a lelkészek istentiszteletre hívnak, igehallgatásra biztatnak, akkor az nem valamiféle önreklám, pr-tevékenység. Az egyház azért hívogat, mert tudja, hogy életveszélyes, sőt „örökélet-veszélyes”, ha nem halljuk meg Isten szavát.

Ismerjük a régi anekdotát, miszerint a prédikátor felolvasott egy evangéliumi szakaszt, amely ezzel a mondattal zárul: „Akinek van füle, hallja!” (Például Mt 11,15) Majd becsukta a Bibliáját, és mielőtt lejött a szószékről, csupán ennyit mondott: „Füle pedig mindenkinek van. Ámen.”

Füle pedig mindenkinek van?! Isten adott mindannyiunknak érzékszerveket. S nem csupán azért, hogy érzékeljük a világ hangjait, fényeit, ízeit, illatait… Elsősorban azért, hogy megérezzük az ő jelenlétét, meglássuk keze munkáját, meghalljuk szavát. Kérdés azonban, hogy „beélesítjük-e”, jó irányba fordítjuk-e érzékszerveinket. Egy kedves barátom így fogalmazott: hétről hétre az istentiszteleten „kitesszük magunkat az igének”. Tényleg kitesszük-e magunkat annak, hogy hangozzék felénk az ige, s hogy valóban meghallhassuk?

Meghallani a szót: ennek külső és belső feltételei vannak. Az akusztikus körülmények éppúgy fontosak, mint a belső hallás megteremtése. A protestáns templomok építői mindig ügyeltek arra, hogy jó beszédakusztikájú legyen a templom. Ott, ahol Isten szava hangzik, a templom minden zegzugában jól érthető kell, hogy legyen a szó. Nem elég, ha zeng az ének, nem jó, ha csupán bódítóan visszhangzanak a nagy akkordok. Tisztán érthető legyen a szó!

A belső akadályok elhárítása ugyanilyen fontos. Van olyan, amikor az ember belső hallása eltompul. Ha nem használjuk, előbb-utóbb elkorcsosul, használhatatlanná válik. Sok gyakorlásra és edzésre van szükség, hogy újra „élesítsük”. Néha az a baj, hogy túl nagy a zaj bennünk. Közismert, hogy bizonyos háttérzajban az ember képtelen odafigyelni az értékes hangra. Nem tudja megkülönböztetni a zajt a beszédhangoktól. Ha túl nagy bennünk a zaj, nem tud elcsendesülni a lelkünk, s az élet dolgai, a világ zaja, a reklámok harsány hangja túlkiabálják a csendes isteni szót. Lehet, kell, érdemes ahhoz az Úrhoz imádkozni, aki sokak hallását hozta rendbe; gondoljunk csak a süketnéma meggyógyításának történetére. Amikor Jézus munkáját summázta a tömeg, ezt mondta: „Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” (Mk 7,37)

Ma, amikor a médiumokból árad a szó, hangszórókból innen is, onnan is ömlik felénk a hang, könnyen bezárkózunk, könnyen elzárkózunk. Szeretnénk csöndet. Szeretnénk semmit és senkit nem hallani, csak a csönd szavát. Jó lenne megtanulni: még a szótúltermelésben is fontos, hogy meghalljuk az egy szükségeset, Urunk hangját.

Sokszor úgy érzi az ember: nekem ne beszéljen senki. Az élet megtanított arra, hogy figyeljek a belső hangra, a lelkiismeretem hangjára hallgassak csupán. Csalódtam a bölcs tanácsadókban. Nem járunk-e úgy, ahogyan a számítógépes levélszemétszűrővel (spamszűrő) tapasztaltam nemegyszer: a szeméttel együtt az újonnan érkezett egyetlen fontos levelemet is a lomtárba dobta?

Mindennél fontosabb, hogy meghalljuk az Élet szavát. Isten beszélő Isten. Az ember hallgató, halló ember. Boldog, aki hallgatja…

Hafenscher Károly (ifj.)