Evangélikusok

1957. december 4-ét írunk. Az egyik budapesti pályaudvaron egy törékeny, szemüveges férfi száll fel a 14 óra 25 perckor Győrbe induló vonatra. Egyszerű csomagját és kalapját elhelyezi a poggyásztartón, fekete kabátját a fülke sarkába akasztja, majd gondolataiba merülve elfoglalja helyét a fapados ülésen. Ő Túróczy Zoltán.

Néhány órával ezelőtt még az evangélikus egyház északi kerületének püspöke volt. Most piacozó asszonyok, eltávozásra igyekvő sorkatonák és vizsgára készülő egyetemisták között üldögél fázósan a szinte fűtetlen kupéban. Végiggondolja magában az elmúlt tíz hónapot. Február 6-án Budavárban iktatták be püspöki szolgálatába, immár harmadszor. Nyíregyházi működésének 1945-ben a börtön, dunántúli püspökségének pedig 1952-ben az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) önkénye vetett véget.

Februárban még annyira bizakodó volt! Az országban ugyan rendkívül nyomott hangulat uralkodott, ám az egyházat néhány hónapig a szabadság levegője járta át. Korábban félreállított lelkészek és esperesek kerülhettek vissza hivatalukba, kivirágzott a sajtó, és megelevenedtek egyéb munkaágak. Aztán egyre-másra mutatkoztak a visszarendeződés jelei, és fogyni kezdett körülöttük a levegő. Azért fogalmaz magában többes számban, mert püspöktársára, Ordass Lajosra is gondol. Akivel korábban nem értettek mindenben egyet, de ezekben a hónapokban kiválóan együtt tudtak működni. Úgy véli, Ordass félreállításához még erőt gyűjt a hatalom, egyebek mellett oly módon, hogy keresi a vele szövetkezni hajlandó szolgalelkű egyházi embereket. Az egyházügyi hivatal egyre több követeléssel áll elő, az egyházi sajtóra fokozatosan hangfogó kerül.

Utastársai a kezdeti visszafogottság után egyre hangosabban beszélgetnek. Eleinte még mindenki óvatosan fogalmazott, de most már mind gyakrabban használnak olyan szavakat, mint „disszidált”, „börtön” és „Szabad Európa”. Ő azonban nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, hanem azon töpreng, mikor is fordult ennyire rosszra az egyház sorsa. Történelmi ismeretei birtokában azt nem tartja különlegesnek, hogy a kommunista hatalom nem tartotta be a szavát. Mert mézesmázos beszéddel kezdődött. Az ÁEH vezetői többször hangsúlyozták, hogy ama 57/22-es számú törvényerejű rendelet őrá és Ordassra nem vonatkozik, őket az új hatalom is elismeri püspöknek. Persze hogy nem így történt.

Az viszont nagyon fáj neki, hogy egyházi emberek gerinctelenül viselkedtek. A forradalom utáni megtorlás megtalálja a maga egyházi segítőit. Van, aki nevét adja ehhez, van, aki a háttérben szervezkedik. Azokra a lelkészekre gondol, akik ezekben a hetekben szó szerint a másik oldalra kerültek. Az egyház és az állam közötti sorsdöntő tárgyalásokon ugyanis nem a legitim egyházvezetés, hanem az az ellen működő állami küldöttség oldalán foglaltak helyet. Mások szorgosan körmölték ügynöki jelentésüket.

Zsebéből néhány papírlapot vesz elő. Titkárától kapta, akire a pecsétet és a kulcsokat bízta. Az indigóval sokszorosított – névtelen – pamflet egyebek mellett Scholz Lászlónak, a MELE (Magyarhoni Evangélikus Lelkészek Egyesülete) „bánom” beszédét próbálja nevetségessé tenni.

„Hogy is fogalmazott akkor Laci?” – tűnődik magában. Szinte szó szerint felszínre törnek benne azok a katartikus mondatok: „Akinek van megbánnivalója, menjen oda a társához vagy a püspökéhez, vagy álljon a lelkészi munkaközösség elé, és könnyítsen a lelkén. Visszatekintve az elmúlt hat-nyolc évre, ilyesféle vallomásoknak kell hangozniok: »Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket: bánom.« »Pozíciót, hatalmat szereztem, kihasználva a konjunktúrát: bánom.« (…) »Nem mondtam igazat, és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem másképp szólni: bánom.«”

Keserűen állapítja meg magában, hogy a pamflet a lelkészek közösségéből oly módon űz csúfot, hogy a mozaikszó ilyen feloldásait adja: „Már Egyszer Leégtek Egyenkint” és „Megint Esztelenül Leégnek Együtt”, valamint „Mindig Esztelenül Lefetyelnek Együtt”. A katartikus hatást pedig ezzel a hazugsággal próbálja kioltani: „A gyónást (…) kizárólag a püspöknek lehet elrebegni, aki ezeket a titkokat nyolc éve várja.” A tábori lelkészként a Don-kanyart is megjárt Schulek Tibor szájába pedig így adja a BÁNOM szót: „Bús Álnok Nácikkal Osztozom Megint”.

Dühösen elteszi a gépelt szöveget. Arra gondol, hogy hasonló rosszindulat vezérelte azokat, akik visszavonulását kívánták, mondván, hogy személye és magatartása zavarja az állam és az egyház viszonyát. Ezzel egyidejűleg ki is mondták, hogy újra Vető Lajost akarják püspöknek, aki pedig, évtizedes szervilizmus után, ezt írta 1956. november 1-jén kelt lemondó levelében: „Magyar népünk és különösen hős ifjúságunk világraszóló dicsőséges küzdelemmel leverte magáról a bilincseket, s most függetlenül és szabadon rendezi hazánk ügyeit. Egyházunkról is lehullottak a rabság bilincsei, melyekkel az elmúlt évtizedben céltudatosan, az egyházi vezetők segítségével akarták elsorvasztani. (…) Az említett démonikus erők uralma népünk és egyházunk felett ezekben a napokban szemmel láthatóan megszűnt.”

Alig több mint egy évvel e nyilatkozat után Vető Lajos elfogadta az állam ajánlatát, és késznek mutatkozott a visszatérésre. „Ennek érdekében most már végérvényesen el kellett mozdítani engem” – gondolja Túróczy keserűen. Majd felidézi magában, ahogyan az előző héten – november 29-én – Grnák Károly az Állami Egyházügyi Hivatal megbízásából, miniszteri biztosként viselkedett az egyház Üllői úti irodáiban. Leveleket csak az ő jelenlétében volt szabad felbontani, válasz csak az ő ellenjegyzésével volt küldhető. Grnák egyébként derék cipészinas volt, mielőtt az ÁEH szolgálatába szegődött volna. A két püspök, Túróczy és Ordass teljes passzivitást jelentett be.

Győrhöz közeledik a vonat. Élénken élnek benne a délelőtt eseményei. Mihályfi Ernő egyetemes felügyelő a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Művelődési Minisztériumába hívta, ahol is közölte vele: az állam nem őt, hanem Vető Lajost tekinti az Északi Egyházkerület püspökének. Ezzel immár harmadszor is félreállították. Jelezte Mihályfinak, hogy az intézkedést súlyos egyházi sérelemnek tartja, ám ellene nem lázít, és jogfenntartással elhagyja a püspöki hivatalt.

A gőzmozdony fújtatásai is jelzik, hogy a vonat a győri állomáshoz érkezett. Szedelőzködni kezd. Az ablakon kinézve megállapítja, hogy már teljesen besötétedett, és mindent sűrű köd borít.

Éppen ötven évvel ezelőtt történt, ne felejtsük el.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület