Keresztény szemmel

Provokatív, de mégis „csak” költői kérdést választottunk a felügyelők országos konferenciájának címéül: Egyház a modern világban? Provokatív, mert az volt a célja, hogy néhány napra kiragadjon mindenkit abból a természetes közegből, melyben szolgál, segítsen tudatosan átgondolni mindazt, ami körülvesz minket. Költői, mert hol máshol működne az egyház, mint a modern világban, annak minden globális és lokális problémájával együtt.

Tehetnénk egyszerűen csak pontot a mondat végére. Egy ilyen konferencián megelégedhetnénk azzal, amit oly sokszor megteszünk, és persze az elmúlt hétvégén Révfülöpön is megtettünk: beszámolunk egymásnak helyzetünkről, gyülekezeteink állapotáról. Zavarba ejtő egyértelműséggel esett szó a lelkészi és a felügyelői munkamegosztás hiányosságairól, anyagi nehézségekről, személyi ellentétekről, feladatukat nem vagy rosszul ellátó lelkészekről.

Zavarba ejtő – írom –, mert egyházi körben leginkább azt szoktuk meg, hogy valami hamisan értelmezett testvériesség jegyében nem nevezzük nevén a dolgokat, elkenjük a konfliktusokat. Ájtatos képpel dühöngünk, szemtől szembe nem, de egymás háta mögött annál inkább hangoztatjuk a magunk igazát. Hála Istennek, Révfülöpön hamar túltettük magunkat a zavaron.

A felügyelői munkának – szerintem – az az egyik legfontosabb vonása, hogy elhivatottságból, hitből, de anyagi értelemben vett egzisztenciális függelem nélkül végezzük e szolgálatot, világi kenyérkereső foglalkozásunk mellett, családi életünk, szabad időnk rovására. Ilyen feltételek mellett sokkal élesebben vetődnek fel hiányosságok, sokkal inkább arra akar törekedni az ember, hogy ne hiábavalósággal töltse az idejét, munkájának legyen látható eredménye. Nincs idő tehát a válaszok elodázására, a konfliktuskerülő kétértelműségre. Ez derült ki a felügyelői beszámolók többségéből.

Az önkéntesség persze ugyanúgy veszélye is a felügyelői munkának, hiszen általa a számonkérhetőség is korlátozott. Mindnyájunk életében vannak olyan időszakok, amikor más dolgaink miatt az egyházi szolgálat valamelyest háttérbe szorul. Az ideális felügyelő találó leírása – tevékeny, mint egy fiatal, de annyi ideje van, mint egy nyugdíjasnak – rávilágít tevékenységünk folyamatos dilemmájára.

Nem foglalkoztunk módszeresen a „modern világ” helyzetének elemzésével, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy milyen jelenségekkel küzdünk: elnéptelenedő templomok, krónikus pénzhiány, a mindenki számára hozzáférhető kulturális környezet eligénytelenedése, a fogyasztási szokások gyilkos deformációja, ami már-már komoly civilizatórikus problémákat vet fel. A tüneti kezelés nyilván nem elég, de része a gyógyulási folyamatnak, melynek végső kimenetele messze túl van a felügyelők és minden embertársunk kompetenciáján.

A fohászkodás tehát alfája és ómegája a jobbító szándéknak, de cselekvésünk szabadsága és Isten előtti felelőssége lutheránus hitünk egyik legfontosabb pillére. Nem lehet szembeállítani egymással az imádságot és a jól átgondolt emberi cselekvést, amire pedig még mindig igen gyakran kerül sor – nem csak, sőt nem elsősorban felügyelői körben.

Lehet, hogy egy kicsit sokat akartunk markolni a konferencián. Az Indiában szolgáló magyar evangélikus lelkész tapasztalatainak bemutatásától igen nagy ív húzódik mondjuk egy kis nógrádi gyülekezet mindennapos gondjainak taglalásáig. Különösen úgy, hogy közben a stratégiakészítés menetéről, a pályázati lehetőségekről és egy merőben új egyházfinanszírozási koncepcióról is szó esik.

Hogy a nagy markolás után mennyit fogtunk, azt a résztvevők maguk tudják eldönteni. Én nehéz szívvel mondtam volna le bármelyik előadásról is, mert meggyőződésem, hogy mindennapos gondjaink, egyházunk életének megannyi lokális ellentmondása mellett sem feledkezhetünk meg a globális összefüggésekről, nemcsak egyházközségünk, hanem országunk, földrészünk határain túl is. A keresztény ember gondolkodásának földrajzi és transzcendens távlatossága az, ami a modern világ gondját-baját más megvilágításba helyezi, és ami a megoldások keresésében is hathatós segítséget nyújthat.

A felügyelői kar sokfélesége imponáló: vállalatvezetők, kereskedők, gazdálkodók, iparosok, tanárok színes közössége más-más lelki alkattal, eltérő hagyományokkal, de közös hittel. A Jézus tanítványaival való összehasonlítás találó, az ő sokféle tapasztalatuk óriási erőt adott a kis közösségnek.

Szervezési szempontból talán nem volt jó, hogy összejövetelünk utolsó napja advent első vasárnapjára esett. Sokan – érthetően – családi körben akarták kezdeni a karácsony ünnepére való készülődést. Ám az új egyházi esztendő kezdetén elhangzó igehirdetések, imádságok óriási segítséget nyújtottak abban, hogy ne a gondok és feladatok súlya alatt görnyedve, hanem reménységgel felegyenesedve folytassuk tovább a felügyelői szolgálatot. S ha a beteg modern világ tüneti kezelésének módszereiről több szó is esett, az igazi gyógyulás útja mindnyájunk számára újfent bizonyosságot nyert.

Prőhle Gergely