Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2007 - 49 - „…lakhatik-e Isten a földön?”

A vasárnap igéje

ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA – Ézs 63,15–64,3

„…lakhatik-e Isten a földön?”

Salamon templomszentelési imádsága (1Kir 8) jutott eszembe ennek az igének az olvasásakor. Ő minden egyes kérés befejezésekor azt kérte az Úrtól: hallgassa meg népe könyörgését lakóhelyéről, a mennyből, és bocsásson meg nekik. A templom pedig, itt a földön, legyen Isten szent és dicső nevének szentelt hely örökkön-örökké.

Tudjuk jól, hogy sem Isten választott népe, sem a többi nép nem tudja maradéktalanul megtartani az Istennek tett fogadalmakat, és nem tudja betartani az Úr törvényeit. Ezért időnként lesújt Isten haragja, megbünteti népét, de sokkal többször érezhető végtelen kegyelme és jóindulata az emberiség iránt.

A mai igében ismerősnek tűnő panaszok hangzanak el: „…irgalmad miért marad távol tőlem?” „Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?” (15. és 17. vers) Gyakori kérdések: miért engedi Isten, hogy annyi háború, gyilkosság, erőszak, természeti katasztrófa történjen a világban? Ilyenkor az ember számon kér, mintha joga lenne Istent számon kérni, mintha ő maga semmi rosszat nem követett volna el Isten és a teremtett világ ellen. Itt azonban azt halljuk, hogy a könyörgő és panaszkodó nép maga is tisztában van saját vétkeivel, mulasztásaival, eltévelyedéseivel. Saját életén tapasztalja: az Istentől való eltávolodás következménye, hogy nem érzi Isten mindennap megújuló kegyelmét és irgalmát. Trito- (harmadik) Ézsaiás nagyon sötéten látja népe helyzetét. Ebből a sötétségből hangzik fel a segélykiáltás: „Jöjj közénk, Uram!”

A nép nem tudja Istent mindennél jobban szeretni, sem embertársait, mint saját magát, hanem mindenkiben ellenséget lát. Istent viszont szeretné atyaként tisztelni, és atyai szeretetét érezni.

Számunkra Urunk, Jézus Krisztus tette nyilvánvalóvá, hogy Istent valóban Atyánknak tekinthetjük, mert neki gondja van ránk.

Istent nem rózsaszín ködben látjuk, nem is egy szentimentális atyaképet alkotunk róla, hanem tudjuk és hisszük, hogy ő váltott meg minket bűneinktől Jézus Krisztus által, és Szentlelkével gondoskodik arról, hogy naponta kapcsolatban álljunk vele. Az egyetlen Isten áll előttünk, aki ott trónol a mennyben, de szent neve itt van közöttünk. Egyszülött Fia által itt lakik közöttünk, és mi is megláthatjuk az ő dicsőségét, „telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).

Advent második vasárnapján Isten népe azt érzékeli, hogy még az ítélet előtt áll – és még mindig a kegyelem alatt. Minden bajunk, betegségünk, nyomorúságunk ellenére is szilárdan megmaradhatunk abban a hitben, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk. Őszintén be kell vallanunk: nem jó keményszívűnek lenni. Nem jó bizonytalanságban és hitetlenségben élni. Nem jó azt érezni, hogy gonosz hatalmak próbálják uralmuk alá hajtani a földet. Nem jó abban a tudatban lennünk, hogy eltávolodunk Istentől, vagy nem élünk Krisztus tanítványaiként. Nyomasztja az embert az a tudat, hogy egyszer meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt. Viszont még tart a kegyelmi idő. Még van lehetőség Isten megismerésére Jézus Krisztus által.

Az igében megszólaló nép azt kéri Istentől, hogy jöjjön le a földre. Szakítsa szét az eget, és szálljon le közéjük, hogy minden nép megismerje őt. Reszkessenek előtte a hegyek és a népek, és mindenki döbbenjen rá, hogy nincs nála hatalmasabb a világon, és nincs rajta kívül más isten.

A másokat elítélő Isten eljövetelére várt Izrael népe, miközben magának is reszketnie kellett volna, hiszen gyakran elpártolt Istentől.

Hamis várakozás, hamis elbizakodottság („Ábrahám a mi atyánk”) nem hozza el az örök életet. Azt egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által, Isten irgalmából nyerhetjük el.

Mi is várjuk Urunk visszajövetelét, aki nagy hatalommal és dicsőséggel érkezik az ég felhőin, és mindenki egyszerre látni fogja. A választottakért megrövidülnek azok a napok (Mt 24,22), hogy aki addig megőrizte a hitét, a nagy megpróbáltatások idején se veszítse el. Annak pedig, aki addig sem tért meg, már nem lesz ideje a megtérésre.

Csak a bűnbánatot tartó és megtérő nép veszi észre, hogy távol van Istenétől. Neki van mersze, hite ahhoz, hogy Isten eljövetelét várja. A magabiztos, beképzelt nép a vesztébe rohan, mert sem most, sem a jövőben nem vágyik Isten közelségére, sem bűnbocsánatára. Várjuk mi is bűnbánattal a mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetelét!

  1. énekünk nagyon szépen fogalmazza meg teendőnket: „Bűnnel borított arcom fölemelni / Hozzád, te tiszta, szent, ha nem tudom: / Szabad szent lábad előtt leborulnom / Vétkesen és szegényen, Jézusom.”

Imádkozzunk! Hálát adunk neked, Istenünk, hogy Jézus Krisztus által szerető mennyei Atyánk vagy, akihez naponta imádkozhatunk. Légy közel hozzánk, és könyörülj rajtunk, hogy felemelhessük fejünket, mert közeledik megváltásunk ideje! Ámen.

Koskai Erzsébet