Evangélikusok

Bukarest aránylag távol fekszik a magyarság etnikai, nyelvi határaitól, sokak számára fehér folt az európai térkép délkeleti sarkában, ismeretlen része a világnak. Pedig a magyarság, sőt a magyar evangélikusság szempontjából is rengeteg érdekes meglepetést tartogat ez a távoli város.

Nem véletlen az a vélekedés, hogy valamikor a 19. század végén, a 20. elején Bukarestben élt Budapest után a legtöbb magyar. Hogy ez így volt-e, nem vagyok benne biztos, de az tény, hogy a mai napig öt magyar gyülekezet létezik, volt és van iskolája, művelődési és karitatív intézménye az ott élő magyar közösségnek.

Történeti dokumentumok tanúsítják, hogy a 16. század második felétől napjainkig szervezett egyházi életük van az ott élő protestánsoknak. Önálló magyar evangélikus gyülekezetről csak 1934 óta beszélhetünk jogi értelemben, attól a pillanattól kezdve, amikor a közel ötezer lelket számláló evangélikusok kiváltak az addig őket is magába foglaló református egyházközségből, és önálló ágostai hitvallású gyülekezetbe szerveződtek.

Egész történetük beszédes bizonysága annak, hogy az élő hit csodákra képes. Háborúk, etnikai villongások, meghurcoltatások és nagy-nagy veszteségek ellenére az intenzív gyülekezeti, lelki élet mellett parókiát, templomot, gyülekezeti házat, diakóniai intézetet és diákkollégiumot sikerült megépíteniük.

Az advent első vasárnapján tartott ötvenéves templomjubileumi ünnep népes gyülekezete arról győzött meg újra, hogy a bukaresti magyar evangélikusoknak nemcsak szép múltjuk van, nemcsak emlékekből élő közösség ez, hanem adventi nép, mely bizakodva tekint a jövő felé. Teheti is, mert az alap, akire építettek és építenek, az élő Jézus Krisztus.

Számomra a bukaresti gyülekezet léte, megléte valami olyasmi, amit a nyelv Isten csodájának nevez, és hálás vagyok Istennek, hogy huszonkilenc éven át része lehettem ennek a teremtő csodának, s valami olyat tapasztalhattam meg ebben a különleges gyülekezetben, amit talán máshol sehol.

Csoda az is, ami 1956 novemberében történt, amikor szovjet tankok lánctalpai dübörögtek Budapest utcáin, vérbe fojtva a magyar forradalmat, a 20. század legtisztább szabadságharcát. Ugyanennek a gyászos emlékezetű novembernek az első napjaiban a magyar fővárostól körülbelül nyolcszáz kilométerre levő idegen nagyvárosban, Bukarestben egy maroknyi magyar evangélikus, néhány ezer lélek jövőt álmodva, hittel és töretlen reménységgel templomépítésbe fogott.

1. novemberének elején kezdenek a bukaresti magyar evangélikusok templomépítésbe idegen nyelvi és kulturális környezetben, kőkemény egyház- és keresztényellenes rendszerben. Nincsen állami támogatás, se külföldi segély, nincsen anyaországi kapcsolat, de van egy lelkes csapat, van egy élő gyülekezet, van hit, és mindenekfölött van egy élő Ura ennek a gyülekezetnek. Így jöhetett létre a csoda. A gyülekezet áldozatkészségének, az erdélyi magyar evangélikusság összefogásának és az akkori lelkész, Kovács László céltudatos, eltökélt kitartásának köszönhetően 1957. október 16-án dr. Argay György püspök népes gyülekezet jelenlétében felszentelte a templomot.

Ez a templom hiteles jele, bizonysága Isten történelmet formáló tettének, annak a csodának, hogy egy olyan kor viszonyai között, amikor a vasfüggönyös Európa keleti felében tankok törték le a nemzetek szabadságra irányuló törekvéseit, amikor sárba taposták az emberi méltóságot, amikor az egyetlen kizárólagos ideológiának nevezett, beteges utópia határozta meg a rendszert, ahol az istentagadást hivatalosan progressziónak minősítették, ott egy jelentéktelennek tűnő kis magyar közösség templomot épített. A nagy embertelenségben ez a gyülekezet a legnagyobb hőstettet hajtotta végre, házat épített Istennek, hajlékot a közösségnek, világosságot gyújtott a velejéig sötét világban.

Azóta is ott áll a bukarestiek kis „fehér temploma”. Mint a romániai, erdélyi magyar evangélikusok legtöbb istentiszteleti helye, nem nagy, nincsenek monumentális méretei, nem magasodik a szomszédos épületek fölé, nem gyűri maga alá, nem nyomasztja méreteivel környezetét. Mégis, ez a templom nagyon szép, mert harmonikus minden eleme, mert nagyon emberi méretű, mert a formák, színek, díszelemek összhangját fejezi ki.

Ez a kis templom számunkra csodaszép, nekünk legalább annyit ér, mint másoknak a Szent István-bazilika vagy az ulmi dóm, mert mi másfajta látással vagyunk képesek szemlélni. Mi azt is tudjuk, hogy lelke van a helynek, ez a templom él, itt generációk újra és újra találkoznak, itt eltávozottak és élők együtt ülnek. A templom meleg, fényt, békességet és megnyugvást áraszt; ez a bukaresti evangélikusok közös otthona.

Szükségünk van arra, hogy legyen egy megszentelt hely és idő, ahol és amikor elvonatkoztathatunk a világ zajától, feszültségeitől, a mindennapok idegtépő rohanásától, és annak szentelhetjük időnket, gondolatainkat, hogy itt most az élő Istennel találkozunk. Ez az épület mindenekelőtt ezt a célt szolgálja, azt, hogy itt mi, emberek együtt, egy közösségben találkozzunk az Istennel – ez pedig csodálatos dolog. Azért is mondhatjuk, hogy a templomnak lelke van, mert legszebb dísze, legnagyobb kincse az élő gyülekezet. Mert semmit sem ér a külső, a kőtemplom, ha a belső, élő lelki templom nem épül a szívekben. Lehet az az épület műemlék, monumentális műremek, nyújthat esztétikai élményt, lehet emlékhely, sőt múzeum, de nem Isten háza, nem templom.

Luther írja: „Ha a világ holnap elmúlna is, én ma még egy fácskát elültetnék.”

Ezzel a talán rejtett és talán tudatosan soha ki nem mondott, de a lelkek mélyén meggyökeresedett gondolattal rakosgatták a bukaresti magyar evangélikusok a téglákat és a lelkeket egymás mellé, templommá, „élő házzá”, Isten hajlékává és az emberek otthonává. Ahová mindig minden alkalommal, minden ünnepen megpihenni, új erőt gyűjteni, lelkiekben gazdagodni, Istent dicsérni és együtt örvendeni gyűlnek össze a hívek immár ötven esztendeje.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület