A hét témája

Sötétség.

Egy kis résen át, az ajtó és a padló között fény szűrődik be.

Csönd van. Az elzárt csapból szabályos időközönként lepottyanó vízcsepp hangjától libabőrös leszel. Hasra fekszel, és közelebb kúszol a réshez. Az arcodat a hideg kőpadlóra fekteted. Érzel valami sós ízt a szádban. Tudod, hogy eleredtek a könnyeid. Ezt nem lett volna szabad. Tudod, hogy ennél erősebb vagy. A lélegzeted kezd felgyorsulni. Nem bírod tovább.

„Engedjetek ki, kérlek! Jó leszek, megígérem!” – kiabálod. Vársz egy kicsit, de senki nem nyitja ki neked az ajtót. Erősen odaszorítod a szádat a kis réshez. Így legalább úgy érzed, hogy jobban kapsz levegőt.

Látod, hogy az ajtó túloldalán mozgás van. Ez azt jelenti, hogy hallották a kiabálásodat, de engedik, hogy a sötétség elnyeljen.

A félelem szörnyű dolog, ezt te is tudod. Talán az egyik legrosszabb érzés, ami egy embert gyötörhet. Olyan az egész, mintha valami szétrágna belülről.

„Kérlek, engedj ki! Mondom, hogy jó leszek!” Megint vársz egy kicsit, hátha mégiscsak kiengednek. Lépteket hallasz. Közeledik valaki. Hátrébb húzódsz az ajtótól. Biztosan érted jöttek, vége a félelemnek, újból tisztán láthatsz majd.

Hirtelen nagy dübörgés ijeszt meg. „Maradj azonnal csöndben! Addig maradsz ott bent, ameddig én jónak látom. Ha még egy szót szólsz, apuci bemegy, és akkorát ad neked, hogy leesik a fejed!” Ettől a nyálas, gyűlölettel teli hangtól összerezzen a tested a sötétben. Aztán csak a távolodó lépteket hallod.

Ebben a pillanatban ölte meg apád az ötéves lelkedet.

Megtörlöd könnyes arcodat, és felállsz óvatosan, hang nélkül. „Nem kell nekem senki” – suttogod halkan magadnak, de titokban azt reméled, hogy ezt az egész világ hallja és megjegyzi. Te már úgysem vagy azonos azzal a kislánnyal, akit egy-két órával ezelőtt bezártak ide, ebbe a sötét WC-be. Megváltoztál.

Felnőttél.

Egy gyerek addig gyerek, amíg naivan, tiszta szívvel tud hinni, bízni másban. Amint előjönnek a kételyek, a bizalmatlanság, véget ér az ember harmonikus, nyugodt gyermekkora.

Hányszor imádkoztál esténként, hogy végre szeressenek, hányszor hitegetted magad azzal, hogy egyszer úgyis megszeretnek! De ennek most mind vége. Csupán ötéves vagy, de már tisztában vagy az érzéseiddel, és pontosan tudod, hogy mit kell tenned: mostantól, amit érzel, elrejted a külvilág elől. Soha senkinek nem fogsz panaszkodni, és soha senkinek nem kell téged sajnálnia, segítenie, szeretnie.

Mert egy biztos: te sosem fogsz senkit megszeretni.

Kovács Emese