Keresztutak

A nép kiméne, és meneküle az egyiptomiak elől. Átment az Isten intésére szétnyíló Vörös-tengeren, majd negyven évig kóborolt a pusztában. Vajon eléri-e valaha a Kánaánt? Talán azért méretett rá a negyvenévi szenvedés, hogy megtisztulva kiérdemelje az új hazát.

A rendszerváltásra indítójelet adó lakiteleki sátor óta húsz éve kóborol a magyarság. A víz, az élelem fogytán, az érzés hatalmába kerít: valahol utat vesztettünk. Riadtan néznek egymásra az emberek: merre tovább? Miért kerültünk ide, mi az oka? Talán a legrosszabb ez a helyzet: nem tudjuk, hogy előre vagy hátra megyünk-e. Nem látjuk a megtett, de a kivezető utat sem.

Az információk nap mint nap ömlenek ránk, de úgy tűnik, nem adnak útbaigazítást, sőt néha úgy látszik, szándékosan takarják el a valóságot. Lázasan kutatunk emlékeinkben: fogódzót keresünk, érzéseinkre hagyatkozunk, az néha jobban segít, mint értelmünk. Húsz éve kezdődött Odüsszeiánk útján iránymutató pillanatokat keresünk. Csendes pillanatot, amikor az álságos szóáradat nem takarja el a lényeget.

Felrémlik egy kép, élesen, mintha tegnap történt volna: imbolygó gyertyák ezrei a Parlament előtt. Torokszorító csend. 1993. december 12-ét írtak. Hideg, tiszta idő volt. Antall József miniszterelnök halott. Az ország, a magyarság gyászol. Elvonul a koporsó előtt a vezetők rétege: azok, akik mellette voltak, és akik ellene, most mind csendesek, hallgatnak. Megrendülve odazarándokolnak messzi országok képviselői: nagy hatalmú, befolyásos háromkirályok.

De ennél is jobban kifejezi az esemény fontosságát az, hogy hívás nélkül is ott van az ország: órákig állnak hidegben, csendesen az emberek. Akik a terhét viselik az időknek, akik nem jönnek ki a havi pénzből. Akik reménykedtek. Most nézik a koporsót. Mire is gondolnak? Gyászolják a halottat. Magukra gondolnak: a szertefoszló reményekre, a sírba zárt sóhajra.

Nem mondják ki, de egyre gondol mindenki: most mi lesz velünk? Mert a feketébe vont koporsó a nemzet tragikus sorsát jelképezi. Gyertyák ezrei pislákolnak, a hideg szélben fagyosan húzódnak össze az emberek. Néznek maguk elé. Negyven év hosszú idő: ennyi telt el az országra méretett rabságban. Hiába kelt fel a nemzet elnyomói ellen 1956-ban: a népek szeme láttára teperte földre a zsarnok. A nemzet kivérezve, a földön heverve, szétszóratva a világban.

Reménykedtünk titkon, hátha most sikerül, hátha felvirrad a nap, mely felszárítja a könnyeket. Hátha eljön az, aki meghallgatja a titkos sóhajokat. Hátha van esélyünk arra, hogy kilábaljunk, előre induljunk. Hátha nem volt hiábavaló az óriási áldozat: generációk reménytelenségben töltött hosszú évtizedei. Hátha mégis elkezdhetjük verejtékünkkel felépíteni az országot, felemelni a nemzetet. A remény pislákoló gyertyalángjait fújja, oltogatja a hideg decemberi szél. Dideregve összebújunk. Van kiút?

Akkor, ott a koporsónál Sütő András, az erdélyi magyarság azóta elhunyt, a rendszerváltás után félig agyonvert írója beszélt. A koporsónál jelképesen az egész nemzetet szólította meg, mintha az egész ország egy nagy templom lenne, és a nemzet tagjai állnának hajadonfőtt hallgatva a gyászszertartást:

„Végtisztességtevő nemzeti gyülekezet! Gyászoló barátaim! Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzet sorsproblémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahogy fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. (…) Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszoros, ezerszeres, érdemtelenül elszenvedett megbűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába rejtett, oly régóta vágyott, reménytelenül is remélt víg esztendőt!”

Czenthe Miklós