A vasárnap igéje

ADVENT 3. VASÁRNAPJA – Ézs 40,1–10a

Advent harmadik vasárnapja: közeleg a karácsony. A média hetek óta attól hangos, hogy mitől lesz szép, meghitt, tartalmas az ünnep. Zuhog-zuhog ránk a „konzumbuzdítás”, hogy ételben, italban és ajándékokban legyen gazdag a karácsonyunk. Ezt kiáltják a feliratok, ez ömlik a hangszórókból a karácsonyi vásárokban, a bevásárlóközpontokban.

És kiüresednek a szavak. Elkopnak, elfáradnak. Magunk is kiüresedünk, elfáradunk és elkopunk, ha nem onnan merítünk, ahol élet és hatalom lüktet a szavakban.

Egy hang kiált: vigasztaljátok Isten fogoly népét!

Jeruzsálem megmenekült ugyan Asszíriától, de Kr. e. 587-ben a babiloni támadás elpusztította. Ebben a helyzetben minden szónak súlya van. Amelyik vádol, az okokat elemzi, a visszafordíthatatlant marcangolja, az semmin sem változtat. De a prófétai könyv 40. fejezetétől új hang szól, sőt kiált: nem a büntetés és az ítélet szónokáé, hanem a vigasztalásé.

Letelt rabságról, megbűnhődött bűnről beszél. Isten karja, amely ránehezedett választott népére, hogy hűtlenségéért sújtsa, II. (Deutero-) Ézsaiás próféciájában ölelő karrá, gyengéd, simogató kézzé szelídül. A próféta üdvösséget hirdet, közeledő, érkező Istent, aki vigasztalni jön. A kétszeres bűnhődés (vö. 2Móz 22,3 kk.) ideje letelt. A jövő Isten választott eszköze, a perzsa Círus király által érkezik, aki legyőzi Babilont, és a fogoly nép hazatérhet otthonába. A próféta már látja ezt, mert Isten megmutatta neki. A következő fejezetek a vigasztalás igéinek legszebb gyűjteményét alkotják.

Harag, félelem, közöny, beletörődés, csüggedés tölthet el bennünket is, esetleg elfordulunk, lázadunk, amikor úgy érezzük, hogy Isten karja ránk nehezedik. Különösen ha az elmúlásra gondolunk. Mint a fű, a virág, annyi az élet. A népek, társadalmak, kultúrák vannak, aztán elmúlnak.

Félelemünkkel szemben parancsolóan hangzik a kiáltó szó: ne félj! Mert amilyen igaz mindez, olyan erős és igaz a vigasztalás, hogy az ige megmarad. Az Ige testté lett, az Ige, amely kezdetben volt, ami által minden lett. A fogságban lévők megláthatták, hogy leigázójuk hatalma elmúlik. Minden nép meglátja majd, hogy csak egy hatalom örök: az, amely már most is itt van közöttünk, bennünk. Amely hozzánk szól, megtérésre hív, fejünket felemeli, a próféta által hallott mennyei kiáltást meghallatja velünk.

Egy hang kiált: építsétek az Úr útját!

Keresztelő János szólt ezekkel a prófétai szavakkal. Ám ő a fejszét látta a fák gyökerén, amikor megtérésre hívott. Jézus másként él a benne megtestesült isteni hatalommal. Azért jön, hogy megmentsen. De megtérés nélkül nincs, számomra sincs út. Önigazolás, önáltatás, önmentegetés semmivé lesz, ha az Úr dicsősége mindenki előtt megjelenik.

Sosem felejtem el, milyen groteszk volt, amikor gyerekkoromban egy nagy hatalmú szovjet pártvezér jött hazánkba. Autókonvojának tervezett útvonalán minden úthibát ripsz-ropsz kijavítottak, és a házak arra néző homlokzatát (!) gyorsan kitatarozták. A mi házunk elülső fala is szép színes lett, a mellékutcára néző oldal viszont maradt piszkosan, háborús belövésekkel, omló vakolattal. Későbbi kép: útépítés. Autópálya készül. Lassan, gondosan, rétegről rétegre feltárják a múlt maradványait. Kiemelik az elfeledett csontokat, azután elegyengetik a talajt, majd alapozzák a pályát. Közben valamihez mérni kell, hogy mi az egyenes, mi az egyenetlen… Minek kell lesüllyednie, és minek kiemelkednie.

A választott nép fogságba jutott, mert nem azt tartotta rossznak, amit Istene, és nem abban látta a jövőt és a jót, amit az Úr készített számára. A kegyelem mégis utat épített a hazatérésre, az üdvösség közeli, erővel teli ígéretével.

Amit én tehetek: utat készítek magamban az Úr számára, és mint tanítvány, aki missziói parancsot kapott Jézustól, másokat is hozzá vezetek. Ami eligazít, az a kezemben van, a szívemben van, ha Isten igéjét beengedem, ha ítéletét és kegyelmét engedem magamon át- meg átjárni. Így készít fel engem az Úr, hogy számára másokhoz úttá legyek, ő pedig számomra az élet egyetlen járni érdemes útjává legyen.

Egy hang kiált: Itt van Istenetek! Jön hatalommal!

Mennyi minden és mindenki akarja a mai, a mindenkori embert hatalmába keríteni! Hatalmat akar felettünk politika, gazdaság, eszmék, rendszerek, vezetők. Ellenállunk itt, behódolunk ott, néha meg észre sem vesszük, hogy már fogságába estünk mulandó látszathatalmaknak. A gonosz hatalmával életük során sokan nem is számolnak, mert Istennel sem számolnak, s bűneiktől szabadulni nem tudnak. Jézus valódi hatalommal jött, tanított, „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”.

„Az én Uram, az Úr jön hatalommal” – mondja Ézsaiás, és ez az adventi öröm túlmutat a percek örömén. A bizonyosságot hozza az egész világra, mindenhová, ahol ezen a vasárnapon már három gyertya fényénél készülnek a Megváltó születésére. A bizonyosságot, Isten országának bizonyosságát, az útét Isten és ember között, a vigasztalásét, az Úristen magához ölelő karjáét.

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy vigasztalással érkezel hozzánk. Az adventi csendben bűnbocsánatot és üdvösséget hirdető szó kiált felénk. Örvendezzünk, és hirdessük, hogy letelt a rabság, mert itt vagy, elhoztad a szabadulást! Téged várunk, aki hatalommal jössz, aki megmenteni jössz, akinek útját szívünk megtérésével készítjük elő. Segíts ebben, Urunk, hiszen látod, amint ránk nézel, milyen sok még bennünk az egyengetnivaló… Ámen.

Kőháti Dóra